HOGYAN HASZNÁLHATÓ A MEDIÁCIÓ A TELEPÜLÉSFEJLESZTÉSBEN?
2016 március 18. | Szerző: Rita
Beszélgetés Ferik Tünde okl. építészmérnökkel (Völgyzugoly Kft.),
moderátor: dr. Vajna Virág (KEMI alelnöke)
Kemi Estek rendezvénysorozat 2016/1.
Ki gondolná, hogy a mediáció módszere sokszereplős közegben, például egy településfejlesztési koncepció kidolgozása folyamatában is remekül alkalmazható? És azt, hogy nem feltétlenül kell, hogy legyen kiinduló konfliktus a mediáció használhatóságához?
Tegnap este többek között ezekre kaphattunk igenleges választ. A beszélgetés résztvevői végzett mediátorok voltak, kíváncsiak arra, mi történik – a hagyományosnak tekintett mediációs területeken kívül álló – ún. közösségi mediáció során.
Azt mindnyájan sejtjük, hogy minden településnek kell, hogy legyen „jövőképe” – fejlesztési koncepciója –, csak sok esetben ezek a tervek a szekrény mélyén porosodnak. Aztán például egy újonnan megválasztott polgármester és képviselő-testület leporolva arról a port, lakossági fórumot (közmeghallgatást) tart általában már az elkészült koncepció bemutatására, így a helyi lakosoknak nincs érdemi ráhatása a tervkészítésre. 2013 óta ez a partnerségi egyeztetés kötelező is az önkormányzatok számára. Az azonban nagyon nem mindegy, milyen formában történik ez, és egymás valódi meghallgatása, érdekegyeztetés folyik-e ott, vagy csak egy jogszabályi kötelezettség kipipálása, a terveknek a lakosság „torkán ledugása”. Arról ugyanis sokunknak vannak tapasztalatai, hogy milyen kiábrándító az, amikor egy alig megkezdett nagyívű fejlesztés szinte azonnal meg is reked – bíróság előtti keresetindítás, feljelentés vagy egyéb hatósági eljárás kezdeményezése miatt. Az ilyen esetekben nyilvánvalóan nem sikerült az egymásnak feszülő érdekeket egyeztetni, feloldani.
Ferik Tünde építészmérnök arról beszélt, hogy öt évvel ezelőtt egy településfejlesztési koncepció kidolgozása kapcsán a Consensus Humanus Egyesület több évtizedes tapasztalattal rendelkező mediátorainak – közöttük Vajna Virágnak – köszönhetően volt szerencséje belecsöppenni egy új, hazai, de még európai hagyományokkal sem rendelkező, mediációs módszereken alapuló nyitott fórum létrehozásába és munkájába. Ennek sikere annyira fellelkesítette a vezető településrendező tervezőt, hogy ő és kft.-je csapata el is végzett egy mediátori alapképzést. Azóta Ferik Tünde és munkatársai építész szakmai vonalon a Consensus Humanus Egyesület mediátoraival dolgozik együtt a közösségi mediációk során.
Nos, akkor lássuk kicsit közelebbről a nyitott fórum módszerét, mitől olyan sikeres!
Amikor egy önkormányzati képviselő-testület megbízza a Völgyzugoly Kft.-t az adott településfejlesztési koncepció kidolgozásában való szakmai közreműködésre, a polgármester nyitottságán, rugalmasságán múlik, hajandó-e ennek az új módszernek a szabályai szerint dolgozni, és ugyanolyan egyenrangú személyként részt venni a folyamatban, mint akármelyik másik lakos. Ha nem, választhat más társadalmasítási módszert, pl. kerekasztal, tanácsadó testület, ötletbörze, stb. Ha viszont kész a lakosokat partneri viszonyba meghívni, akkor erre a közösségi mediáció (nyitott fórum) a legalkalmasabb. Ebben az esetben hosszú előkészítő munka következik: közös ötletelés, hogy a település mely szignifikáns gazdasági, civil, egyházi és egyéb szervezetek, oktatási intézmények vezetőjét, képviselőjét, illetve milyen szempontok alapján milyen egyéb állandó lakosokat hívjanak meg a nyitott fórumra. Az eddigi tapasztatok azt mutatják, kb. 20-30 fővel lehet konstruktívan együtt dolgozni. Természetesen ha valaki még bejelentkezik, hogy részt akar venni a fórumon, akkor persze, jelen lehet.
A közösségi mediáció alapelvei:
– a fórumon körben ülnek az emberek (kivéve a kiscsoportos csapatmunka során);
– mindenkinek ugyanannyi ideje van, hogy elmondja a véleményét, a városfejlesztésre vonatkozó tervét, ötletét;
– mindenki véleménye ugyanannyira számít és fontos (mindenkié leírásra kerül);
– nem szabad egymás ötletét minősíteni;
– minden alkalommal születik írásbeli feljegyzés, amelynek legfontosabb részei a vállalások, megállapodások.
Az építész tervezők, fejlesztők is részei a körnek és a folyamatnak.
Az első alkalom nyitó körében – a bemutatkozás után – azt mondják el a résztvevők, mit szeretnek a településben, milyen személyes kötődésük van, milyen lehetőségeket látnak benne. Ez megadja azt a pozitív bizalmi légkört, amelyben jól lehet eszmét cserélni, proaktívan együttműködni. Ezután csapatmunka következik: a 4-5 fős csoportok az erősségek, gyengeségek, lehetőségek és veszélyek mentén helyzetelemzést készítenek (swot analízis).
Fontos, hogy többször, 3-4-szer is legyen találkozó, amikor a településfejlesztési koncepcióra vonatkozó stratégia részletes kidolgozása, a konkrét feladatok meghatározása történik. A cél egy 10 pontos jövőkép közös kidolgozása, amely irányt mutat a tervezőknek.
A záró körben azt mondják el a lakosok például, hogy mi az, amit a leginkább meg kellene valósítani, hallott-e valami újat, meghökkentőt; és milyen segítséget ajánl fel ő személy szerint. Ezek a vállalások átadásra kerülnek a polgármester részére.
A mediátor folyamatot kísérő közvetítő szerepe kulcsfontosságú, hiszen sokféle területről és különböző motivációkkal, érdekekkel érkeznek a lakosok a fórumra, ahol felszínre és megvitatásra kerülnek különböző nézetek. Ezekből születhetnek konfliktusok, azonban ha a mediátor teszi a dolgát: megfelelően kérdez, pozitív irányba terel, visszatükröz, bátorít, kiemeli a pozitív lehetőségeket, akkor ezzel megnyitja az utat egy konszenzus felé.
Néhány példa ez eredményes közösségi mediációra: Tihany, Nagykovácsi, Jánossomorja, stb.
Ferik Tünde elmondása szerint volt olyan település, ahol a partneri viszonyt olyan komolyan vette a városvezetés, hogy a helyi gyermekeket (!) is bevonták a tervezési folyamatba: rajzpályázatot hirdettek, amelynek témája az volt, hogy mit szeretnek a saját településükben, és hogyan képzeli el azt 10 év múlva. Szerintem ez zseniális, a gyerekek “gyökereit” és adott esetben kapcsolatait megerősítő alkotó folyamat!
Meggyőződésem, hogy a közösségi mediáció legnagyobb értéke maga a közösségépítés – a lakókörnyezet közös fejlesztésén keresztül. Őszintén remélem, hogy a fenti jó gyakorlatokat megismerve egyre több település fogja választani a nyitott fórum módszerét!
Számomra hihetetlen inspiráló volt a beszélgetés! Köszönöm.
(A rajzért köszönet Lukács Péternek és a Völgyzugoly Műhely Kft.-nek!)
A mediáció napja keretében: KEMI-konferencia a kötelező családjogi mediációról
2015 december 4. | Szerző: Rita
Régi vágyam teljesült, amikor a Közép-Európai Mediációs Intézet (KEMI) az általa meghirdetett Mediáció napja rendezvénysorozat keretében konferenciát szervezett a kötelező családjogi mediációról – főként az ügyvédtársadalom részére. Illusztris helyszínül a Budapesti Ügyvédi Kamara Díszterme szolgált, szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy a konferencián több mint 90 (!) ügyvéd vett részt. Az már csak a (megtiszelő) hab volt a tortán, hogy a KEMI elnöke engem kért fel moderátornak. Ez azért bír különösen nagy jelentőséggel számomra, mert régebben én is ügyvédként dolgoztam, tudom, hogy ők az egyik letéteményesei a mediáció népszerűsítésének, annak, hogy ügyfeleik pozitív információkat kaphassanak a mediációról, mint választható vitarendezési módszerről. Ez persze csak akkor fog bekövetkezni, ha az ügyvédek partnerként tekintenek a mediátorokra, nem pedig konkurenciaként! Meggyőződésem, hogy lehetséges és szükséges a két szakma közötti együttműködés! Ehhez azonban az kell, hogy egyrészről az ügyvéd tudja, mit takar a mediáció, ismerje el, hogy az egy külön szakma, ismerje fel, miért és mely esetekben éri meg neki az ügyfelét mediátorhoz küldeni; másrészről a mediátor is legyen tisztában azzal, mikor érdemes az ügyfeleket ügyvédhez küldeni, mi az a helyzet, ami már nem az ő kompetenciája.
Akik eljöttek erre a konferenciára, azt gondolom, mindenképpen közelebb kerültek a két szakma közötti partnerkapcsolat szükségessége megértéséhez.
Az előadók, beszélgetőpartnerek bírók, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) bírósági közvetítés országos koordinátora, illetve ügyvédek és mediátorok voltak.
A konferencia témájául szolgáló kötelező családjogi mediáció eseteit a Ptk. 4:172. §-a tartalmazza: szülői felügyelet, illetve a különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás tekintetében kötelezheti a bíróság (illetve a 4: 177. §-a szerint a gyámhatóság) a feleket közvetítői eljárás igénybevételére. Abban egyetértenek általában a mediátorok, hogy e megfogalmazás nem szerencsés és nem pontos. A lényeg ugyanis az, hogy a bíró csak arra kötelezheti a feleket, hogy a mediációs eljárásról szóló tájékoztatásra menjenek el – egyszer. Azután majd ők eldöntik, igénybe veszik-e magát a közvetítői eljárást, ellenkező esetben az önkéntesség sarkalatos alapelve sérülne.
A bírók szemlélete sokat változott pozitív irányban az elmúlt években a mediációval kapcsolatban. Jó látni, hogy egyre többen közülük lesznek a közvetítési eljárás lelkes képviselői és hirdetői – hiszen ők a mediáció népszerűsítésének másik hiteles népszerűsítői! Várai-Jeges Adrienn bíró hangsúlyozta például a konferencián, hogy még egy rossznak tűnő megállapodás is sokkal jobb, mint egy nagyon jónak tartott ítélet a felek számára, kapcsolatuk és jövőbeli együttműködésük tekintetében.
Tolnai Kata – az OBH országos koordinátora – elmondta azt, hogy a peres felek egyre gyakrabban élnek a bírósági közvetítés intézményével, és az esetek több mint felében megállapodással le is zárul a jogvita. A megegyezések betartási „kedve” is jóval magasabb, mint a bírósági ítéleteké: több mint 80%-át önként teljesítik a felek! Hallhattunk tőle a bírósági közvetítés eddigi tapasztalatairól és néhány – a mediáció jövőjét pozitívan érintő – statisztikai adatról.
Faragó Mészáros Judit ügyvéd előadó megosztotta a hallgatósággal, hogy amikor elkezdte ügyfeleinek ajánlani a mediációt, általában visszajöttek hozzá más ügyben, vagy ajánlották őt másoknak is. Véleményem szerint ez azért volt így, mert a mediáció során – még ha megállapodás nem is született a végén – sikerült a feleknek az egymás közötti kommunikációt újraépíteni vagy az érzelmi elakadásokat feloldani, és ez megelégedéssel töltötte el az ügyfelet. Az ügyvéd rámutatott arra, hogy jó lenne, ha az ügyvédnek nem az lenne a fontos, hogy megnyerje a pert, hanem az, hogy az ügyfele megelégedett legyen! Az elégedett ügyfél pedig vissza fog menni az ügyvédhez.
Nagyon szerettem a konferencia interaktív részét, a párbeszédpaneleket; ez rendkívül jó eszköz a felmerülő kérdések, problémák élővé, érdekessé tételére, és elgondolkodásra sarkall. Itt volt szó arról, hogy az ügyvéd tanácsadói vagy támogató szerepkörben részt vehet a mediációs ülésen, ha ahhoz mindkét fél hozzájárul. Általánosan elmondható azonban, hogy a mediátorok nem szeretik, ha az ügyvéd jelen van a mediációban, mert a közvetítői eljárásban éppen az a jó, hogy az ügyfelek felnőtt „szerepben”, önmagukat képviselve személyesen ők maguk tudnak lenni saját ügyük szakértői, míg ha ott az ügyvéd, elbizonytalanodnak, óhatatlanul is tőle várják a megoldási ötleteket saját konfliktusuk feloldásához. Fontos, hogy az ügyvéd is bízzon a saját ügyfelében. A kérdezz-felelek körben az ügyvédek számára kiderült, hogy a mediátor feladata többek között az is, hogy egyenrangúvá tegye a feleket, és az is, hogy az érzelmi elakadásokat, félresiklott kommunikációt felismerje, az együttműködés irányba terelje. Ezek után adott esetben egész más ember térhet vissza az ügyvédhez, ami az ő érdeke is.
A másik párbeszédpanelben a gyermek mediációba bevonhatóságáról, ennek veszélyeiről folyt a diskurzus. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy a gyermek vállára felelősség, teher nem rakható, nagy horderejű döntések (pl.: kinél lakjon) meghozatala nem várhatók tőle. A téma további kifejtése, részletezése, a gyermek bevonhatósága esetén garanciák kidolgozása a jövőben mindenképp indokolt a mediátor szakma részéről.
A konferencia záró – Fellegi Borbála és Vajna Virág mediátorok vezette – párbeszédpanele inspriált engem a leginkább: olyan kiscsoportos beszélgetésekre került itt sor, ahol mindenki véleménye számított. Gondolatainkat a lehetőségek és elköteleződések mentén (problémák és akadályok helyett), saját erőforrásainkra támaszkodva, és személyes meggyőződéseinket kimondva kellett egymással megosztanunk.
Mennyire más hozzáállással lehet(ne) így megtárgyalni bármilyen társadalmi vagy egyéb problémát!
Rendkívül hasznos, sok információt és ötletet, valamint személyes kapcsolatokat adó konferencia volt ez, köszönöm Németh Zoltánnak, a KEMI elnökének a szervezést!
COACHING VS. MEDIÁCIÓ
2015 november 9. | Szerző: Rita
Beszélgetés dr. Görömbei Sárával (coach) és dr. Vajna Virággal (mediátor)
KEMI-estek rendezvénysorozat 2. rész
Ismét egy rendkívül tartalmas beszélgetős estet töltöttünk el a KEMI-estek rendezvénysorozat keretében, a coaching és mediáció összevetése kapcsán. Az érdekesség az volt, hogy nem a két szakma különbözőségeire, hanem a hasonlóságaira fektettük a hangsúlyt. Minél többet beszélgettünk, annál inkább arra jutottunk, hogy nagyon hasonló alapokra épít a két szakma, hasonló eszköztárat használ, és szemléletformáló erejű!
Közös az, hogy mind a coaching, mind a mediáció segít a személyes erőforrások felszínre hozásában, az önértékelés újraépítésében. Az alapkiindulás az a szemlélet, hogy a szakemberhez fordulók megerősödjenek abban, hogy ők maguk a legkompetensebb személyek a saját konfliktusaik feloldásában, a megoldások aktív keresésében. A szakemberek a legjobbat igyekeznek a felekből kihozni, a mediátor arra ösztökéli a feleket, hogy közösen dolgozzanak a számukra elfogadható legjobb megoldásért. Nagyon fontos a megerősítés, a pozitív visszacsatolás, az erőfeszítések elismerése a szakemberek részéről.
A bizalmi légkör kialakítása, a titoktartás alaptétel. A részvevő személyek száma nyilván különböző: a coach általában négyszemközti beszélgetésben, a mediátor pedig kettő vagy több ember közötti közvetítés során kell, hogy kialakítsa a bizalmi légkört (és persze az előkészítő ülés és a különtárgyalás folyamán a négyszemközt).
Hangsúlyozásra került a szakember önismerete és a szupervízió szükségessége is. Igen, mediátorként tudnom kell azt, hogy milyen típusú (személyiségű) emberek, viselkedések érintenek meg – netalán borítanak ki – engem, veszélyeztetve akár pártatlanságomat. Ilyenkor, ha érzem, megakadtam, el kell mennem a szupervízoromhoz, hogy megtörténhessen bennem a felismerés és tudatosítás. Amint ezt megtettem, már könnyebben megy az „elbánás” ezekkel a negatív érzelmekkel, és nincs veszélyben a pártatlanságom.
A szakemberek konkrét esetek kapcsán megszerzett személyes tapasztalataikat (első botlásaikat) is megosztották a hallgatósággal.
Görömbei Sára által gyakran feltett kérdés: Ha később – visszatekintve erre az élethelyzetedre – szeretnél büszke lenni magadra, akkor most mit tennél? Ez szerintem egy nagyon jó kérdés, ha azt akarjuk elérni, hogy az ügyfél lásson túl a saját sérelmein, indulatain. Arra készteti, hogy tényleg gondolkodjon el a saját életén, jövőjén, és másokra is pozitív hatást gyakorló alternatívákat keressen.
Vajna Virág lelkesen mesélt arról, hogy nála már régóta életszemlélet a pozitív visszajelzés, az aktív értő figyelem és kérdésfeltevés alkalmazása mind kamasz gyerekei irányában – még akkor is, ha időnként hajmeresztő ötletekkel állnak elő –, mind ismeretlenekkel szemben. A pozitív hatás általában nem marad el: elgondolkodás, lehetőségek felmérése, felelősségteljes döntések meghozatala, vagy „csak” mosoly és jókedvre derülés.
Így érdemes másokra hatással lenni, segíteni! Ismét megerősödtem abban a hitemben: de jó, hogy a mediátor szakmát választottam!
Köszönöm, nektek, Sára és Virág, ezt az inspiráló beszélgetést, és a KEMI elnökének, Németh Zolinak az ötletet és szervezést!
Rám is gondoljatok – A gyerekközpontú válás lépései
2015 szeptember 29. | Szerző: Rita
Beszélgetés dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogásszal KEMI-estek rendezvénysorozat, 1. rész
Bevallom, régóta szerettem volna találkozni Gyurkó Szilvivel. Azóta, hogy a wmn.hu weboldalon ráakadtam gyermekközpontú, érdekes és hiteles írásaira, igyekszem mindent elolvasni, amit ő ír. A Közép-Európai Mediációs Intézet (amelynek én is tagja vagyok) teljesítette ezt a kívánságomat, ugyanis a KEMI-estek rendezvénysorozat első vendége ő volt szeptember 23-án, tudtam, hogy ott a helyem!
A beszélgetés apropója és témája Gyurkó Szilvia nemrégiben megjelent, „Rám is gondoljatok” című új könyve volt, amelyet minden olyan gyermekes szülőnek ajánlok, akinek a fejében a válás gondolata megfordult.
Véleményem szerint a könyv témája hiánypótló! Hiába beszél ugyanis mindenki (a jogalkotó, az ügyvéd, a bíró, a gyámügyintéző, maguk a szülők is) arról, hogy a gyermek legfőbb érdekét figyelembe kell venni, és csak ennek alapján hozható bármilyen döntés, a valóság azonban sajnos az, hogy – tisztelet a kivételnek – ez nagyon sokszor csak üres szólam marad, mert a felek éppen a gyerek feje fölött, jogainak semmibe vétele mellett tárgyalnak, ítélkeznek – róla. Ez azért van így, mert a válást a felnőttek kezdeményezik – érzelmileg kifulladva, kiüresedve, nagyon rossz lelki-és érzelmi állapotban –, ezért sok esetben elsősorban magukra és egymásra figyelnek, csak azután a gyerekekre. Szilvia beszélt arról, hogy Magyarországon – ellentétben számos nyugat-európai ország és észak-amerikai állam gyakorlatával – a gyermeknek sem szülei válása esetén, sem a lakóhelyével vagy kapcsolattartásával összefüggő (vagy egyéb vitás) ügyekben nincs önálló jogi képviselője. Pedig a gyerekeknek vannak önálló jogaik, egyéni szükségleteik!
A gyermeknek joga van (az ENSZ Gyermekjogi egyezményében is részletezettek szerint) ahhoz, hogy:
- gyerek maradjon, a szüleik ne pakolják rá érzelmi terhüket, ne használják őt közvetítőnek, zálogtárgynak, stb.
- a lehető legrövidebb idő alatt – az ő legfőbb érdekét szem előtt tartva – rendeződjön a helyzete – kiszámíthatóan, stabilan
- mindkét szülőjével kapcsolatot tartson – velük tartós és kiegyensúlyozott kapcsolata legyen (a legtöbb esetben még a bántalmazó szülővel is – természetesen felügyelet mellet, hogy mindenképp biztonságban érezhesse magát)
- az ő érdekében a szüleik a válás során és azután is működjenek együtt, hiszen a szüleik mindig is szülőtársak lesznek
- senki ne kényszerítse őt állásfoglalásra a szülei vitájában
- őszinte – de tényszerű – válaszokat kapjon a kérdéseire
- megértse a válást, a megállapodást
- segítséget kapjon a bűntudat érzésétől való megszabaduláshoz
- ne váljon a szülei közötti viták, veszekedések tanújává
- megfogalmazza saját véleményét az őt érintő ügyekben (lakóhely, kapcsolattartás), és arra a felnőttek odafigyeljenek
- tiszteletben tartsák a magánélethez való jogát, a szülők ne ellenőrizzék a másik szülővel, illetve barátaival folytatott beszélgetéseit
- ne várják el tőle, hogy a szülei támogatója legyen, ne kelljen üzenetvivőként funkcionálnia, ne kényszerítsék titoktartása a másik szülővel szemben
- mindkét szülő legyen tisztában az iskolai teljesítményével, nehézségeivel, hobbijaival, sporteredményeivel
- mindkét szülő ismerje az egészségi állapotát…
Itt került szóba az, hogy a mediátoroknak feladata lehetne (kellene?) a gyermekek képviselete – adott esetben a szüleikkel szemben. Erre kisebb vita alakult ki a jelenlevő mediátorok között: hova lesz akkor a mediátor kötelező semlegessége, „középen állása”? Ért-e a mediátor a gyerekjogokhoz, a gyerekekhez, tudja-e megfelelően (kellő időben és megfelelő eszközökkel) képviselni a gyermek legfőbb érdekét? Jelen kell-e lennie a gyereknek a mediációs ülésen?
De kérdezem én: ha senki nem – még a mediátor sem – vállalja fel ezt a nemes feladatot, ugyan mitől lenne más a gyerekek helyzete? Tényleg ki figyel az ő jogaik érvényesülésére?!
Ismét oda lyukadtunk, ki, ahova mediációs szakmai üléseken, konferenciákon szoktunk: szükség lenne végre egy minden mediátorra kötelező etikai kódexre, amely példának okáért az ilyen jellegű kérdések esetén követendő eljárást is tartalmazná!
Én mindenesetre – amíg az etikai vagy bármilyen kódex meg nem születik – eldöntöttem, hogy minden olyan mediáció során, amelyben gyermek is érintett, ajánlani fogom Gyurkó Szilvia könyvét, bátorítva a szülőket az általam a könyv 83-85. oldaláról kimásolt Szülői Nyilatkozat (ha úgy tetszik: Fogadalom) aláírására – középpontba állítva ezzel a gyermeket és jogait. Mert nekem is szívügyem a gyermekek jólléte!
Egyéb értékes gondolatokat is megosztott a jelenlevőkkel Szilvi, például azt, hogy minden krízis esély a változtatásra, a jobbításra. Persze a válás krízis minden érintettnek, de akár tanulhat is belőle még a gyerek is: probléma-megoldási mintázatokat, együttműködést, toleranciát. És a gyermek lelkivilága nem általában magától a válástól sérül, hanem a szülők egymás közötti állandó konfliktusai miatt, a sérelmek folyamatos felhánytorgatásától, a bizonytalan légkörtől, stb.
Nagyra értékelem, hogy Szilvi a könyvében külön fejezetet szán az apáknak, az ő szempontjukból is körüljárja a válás témakörét és apai szerepük megváltozását.
Köszönjük, Szilvi, igazán gondolatébresztő, inspiráló beszélgetés volt!
Büntetés vagy helyreállítás? Megtorlás vagy megbékélést hozó megállapodás? Avagy: Mire megyünk a resztoratív szemlélettel?
2015 június 18. | Szerző: Rita
Mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol a tanulót verekedésen vagy vandalizmuson kapó tanár ahelyett, hogy automatikusan intőt adna a gyereknek, ilyesmiket kérdezne tőle:
- Mi történt? Mire gondoltál, amikor ezt tetted? Most mit gondolsz a történtekről?
- Szerinted kiket és hogyan érintett az, amit tettél?
- Mit gondolsz, mit kellene tenned ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?
A sértett (áldozat) pedig a következő kérdéseket kapná:
- Mit gondoltál, amikor rájöttél, mi történt?
- Hogyan hatott ez rád és másokra?
- Mi volt számodra a legnehezebb?
- Szerinted minek kellene történnie, hogy a dolgok rendbejöjjenek?
És mindezek a kérdések egy olyan fórumon hangoznának el, ahova az elkövető (sértő fél) mellett az áldozat (sértett) és egyéb érdekelt fél is önként venne részt annak reményében, hogy sikerül egy olyan, minden fél anyagi és érzelmi szükségleteit figyelembe vevő, az elkövető – őszinte megbánása utáni – aktív felelősségvállalásán alapuló és a jóvátételre irányuló megállapodást létrehozni, amellyel minden fél egyetért, és még a közösséget is erősíti!
Idealisztikus? Utópisztikus elképzelés?
Lehet, hogy annak tűnik elsőre, pedig léteznek helyek, közösségek, iskolák – Magyarországon is (pl. a Zöld Kakas Líceum) –, munkahelyek, ahol már több éve (évtizede) nagyon is jól működnek ezek az ún. resztoratív gyakorlatok.
A resztoratív szemlélet néhány eleme (közel sem kimerítő felsorolásban):
- a normasértés nem pusztán szabályszegés, hanem konfliktus és a „béke” megbomlása, amit az elkövetőnek jóvá kell tennie
- a jóvátétel csak olyan módon, olyan cselekménnyel történhet, amelyet a sértett és a közösség is elfogad
- a tett nem azonos az elkövető személyével (ezáltal elkerülhető a megbélyegzés)
- a konfliktus egyúttal lehetőség is például valamilyen érték megerősítésére, valami újnak a megalapozására
- a másik ember tiszteletben tartása, elfogadása
- együttműködés keresése
- hit a változásban
Ennek széles spektrumába volt szerencsém egy kicsit bepillantani a 2015. június 10-12-e között Budapesten az IIRP (International Institute for Restorative Practises – Resztoratív Gyakorlatok Nemzetközi Intézete) szervezésében megrendezésre került nemzetközi konferencián, ahol a világ különböző országaiból (Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Hollandia, Magyarország, stb.) érkezett neves szakemberek osztották meg velünk és egymással tapasztalataikat az általuk vezetett intézményekben, projektekben alkalmazott resztoratív gyakorlatokról; e szemlélet és módszer értékeiről vallottak.
Muszáj megemlítenem Herczog Mária szociológus, gyermekvédelmi szakértő nevét, aki már 2000 óta, Magyarországon elsőként szervez resztoratív és családi döntéshozó konferenciákat. Nem hagyhatom ki Negrea Vidiát (az IIRP magyarországi társszervezetének, a Közösségi Szolgáltatások Alapítványának igazgatóját) sem, aki szintén másfél évtizede dolgozik resztoratív gyakorlatok bevezetésén a magyarországi iskolákban, gyermekotthonokban, áldozatsegítésben, valamint a börtönből szabadulók reintegrációjának gyakorlatában.
Mindezek ellenére miért tudnak mégis nagyon kevesen hazánkban a resztoratív szemléletről (ugyanúgy, mint egyéb alternatív vitarendező eljárásokról, például a mediációról), pláne a gyakorlatról? Miért nem ilyen szemlélettel működnek az iskolák, munkahelyek és egyéb közösségek? Vajon azért, mert annyira mélyen gyökerezik társadalmunkban a büntető igazságszolgáltatás eszménye, a „szemet szemért” elv? Vagy azért, mert az ezen a területen elkötelezett szakemberek hangja valamiért nem jut el a jogalkotóig és onnan a társadalomba?
Herczog Máriának a konferencián elhangzott egyik gondolata jut erről eszembe: a resztoratív szemlélettel való azonosulás emócionális folyamat; amíg tehát valaki nincs érzékenyítve rá, nincs személyes bevonódása, addig nem jön el az áttörés!
Kedves kollégák! Türelem! Ezek szerint mindenkinek csak a saját mikrokörnyezetében – családjában, lakóközösségében, gyermekének iskolájában és a munkahelyén – kell a resztoratív szemléletet szenvedéllyel képviselni, és egyszer csak (talán néhány év, de lehet, hogy egy emberöltő), eljön a hőn áhított áttörés, amikor már nem a büntetés „kiosztása” lesz egy közösség elsődleges célja…
Mire megyünk (mennénk) tehát a resztoratív szemlélettel?
Nagyon is sokra! Például arra, hogy:
- más lesz a hozzáállásunk az embertársainkhoz: tudunk nekik (és magunknak is) tiszta lapot adni újra és újra
- kapcsolataink mélyebbek és őszintébbek lehetnek
- kapcsolatunk megmaradhat a sértő féllel
- empátiás készségünk nő; képesek leszünk mások szükségleteit, szempontjait észrevenni
- nő bennünk a megértés, elfogadás és együttműködés készsége
- környezetükre érzékenyen reagáló, segítőkész, empatikus, másokra odafigyelő, emellett felelősséget vállalni tudó gyerekeket tudunk nevelni!
Ez nem elég?
(Forrás: http://www.iirp.eu/hu/ , Fellegi Borbála: Út a megbékéléshez)
GONDOLATI TORZÍTÁSOK A MEDIÁCIÓBAN
2014 november 26. | Szerző: Rita
Írásom elején leszögezem, hogy nem vagyok pszichológus, nem tisztem, nem is lehet feladatom a lelki folyamatokat és a múlt eseményeiből építkezve az ok-okozati összefüggéseket feltárni, hiszen a mediátor eredménycentrikus: az “itt és most”-ra fókuszálva a konkrét konfliktus jövőre mutató megoldásában segíti a feleket. Azonban bizonyos jeleket, rejtett üzeneteket jó, ha felismer, átfogalmazva kimond az ülésen azért, hogy a felek képessé váljanak a saját ügyük megoldására!
Ezért gondolom, hogy a mediátornak fel kell ismernie, amikor a felek valamilyen érzelemtől vezérelve cselekszenek az ülésen, mondanak ki dolgokat vagy éppen elakad közöttük a kommunikáció emiatt (ld. előző bejegyzésemet: Érzelmek a mediációban?). Ugyanígy hasznos a folyamat szempontjából, ha a mediátor felismeri azt is, amikor a felek – egyébként pont érzelmeik; érzelmi emlékeik hatására kialakult – racionálisnak hitt gondolati állítása torzult. Ekkor jó, ha a mediátor közbelép: kérdez, átkeretez, megakaszt, különtárgyalásra „invitál”.
Az emberek általában nem szeretik megváltoztatni véleményüket; ragaszkodnak a kialakult értékrendjük, az általuk az évek során megélt élmények, tapasztalások, érzelmek, stb. mentén kialakított ismeretrendszereikhez. Amikor valamilyen új helyzet (pl. csalódás, válás, új munkahely, stb.) miatt véleményt kellene változtatni, akkor „jönnek” a gondolkodási torzítások. Ilyenek például (kifejezetten csak néhány jellemző torzítás):
– önigazolás: amikor valaki nem a valódi okokat keresi, hanem igyekszik önmagát és másokat meggyőzni cselekedetei helyességéről – előzetes elképzeléséhez illesztve azokat;
– szörnyű egyszerűsítések: elutasítva a probléma összetettségét, a másikban csak a hibákat látja, egyetlen megoldásnak csak az általa javasoltat tudja elképzelni;
– kognitív disszonancia csökkentése: amikor az egyénben két egymásnak ellentmondó gondolat feszül, az kellemetlen, ezért az egyiket megpróbálja csökkenteni, pl. a dohányzó ember hallja, hogy az rákot okozhat, ezt az ellentmondást úgy próbálja csökkenteni, hogy elhiteti magával, nem is megalapozottak a vizsgálatok;
– túláltalánosítás: egyszeri negatív eseményből von le általános következtetést, ilyen szavakat használ: minden, mindig, semmi…;
– mindent vagy semmit típusú gondolkodás: ha nem teljesül minden kívánsága, akkor az egészet teljes kudarcnak éli meg;
– pozitívumok leértékelése: azok nem számítanak, azt figyelmen kívül hagyja;
– „gondolatolvasás”: nem a saját érzelmeiről beszél, hanem szerinte mit gondolnak róla mások, pl: „unalmasnak tartanak”;
– jövendőmondás: meg van győződve a dolgok rossz kimeneteléről: „A másik azt fogja önnek mondani…”;
– én-bevonás: amikor valaki úgy érzi, ő az oka egy olyan eseménynek, amiért valójában nem ő a felelős, pl.: „Az én hibám, hogy nem érezték magukat jól a céges bulin”;
– „kell” állítások: amikor az egyén úgy beszél, mintha valaki kényszerítené a tettekre, pl.: „El kellett volna már készítenem a vacsorát..”;
– stb.
A fenti gondolati torzítások mindannyiunkra jellemzők, nem mindegy azonban, milyen gyakran élünk velük. Mindenképpen érdemes ezeket magunkon, a másikon felismerni, elfogadni tévedéseinket, megérteni saját védekezésünket. Ezáltal mi magunk is fejlődhetünk, illetve kapcsolatainkban képesek leszünk sikeresebb együttműködésre!
(Köszönet Lovas Zsuzsának, a Lege Artis trénerének a továbbképzésért!)
ÉRZELMEK A MEDIÁCIÓBAN?
2014 november 21. | Szerző: Rita
Az itt és most helyzetet középpontba állító, alapvetően érdekalapú mediáció kapcsán azt tanultam, sok helyről azt olvastam, hogy az érzelmeket ki kell kapcsolni, félre kell tenni, és az észérvekre hatva kell a feleket a megegyezés felé terelni. Persze, nem mindegy, milyen területen, milyen céllal, milyen felek között mediálunk. Így egymás mellett léteznek természetesen különböző mediációs módszerek (pl. facilitatív, evaluatív, narratív, transzformatív mediáció), amelyek eltérő technikákkal különböző területen működnek.
Tapasztalatom azonban az, hogy a felszínre és kibeszélésre nem került érzelmek mindenkor a sikeres mediáció gátját képezik! Ezért a legfontosabb feladata a mediátornak az, hogy kiderítse a felek valódi motivációit, kimondja/kimondassa a felekkel a félelmeiket, negatív érzelmeiket, ezzel elhárítva az akadályt valódi szükségleteik kifejezésre juttatása elől. Ezután van mód a felek saját erősségeinek, erőforrásainak kibontakoztatására, hogy ekkor tényleg ők maguk tudjanak dönteni saját ügyükben – mint az arra legkompetensebb személyek!
Ez persze így nagyon egyszerűen hangzik…
A gyakorlatban ez nyilván egy hosszabb és általában nem egyszerű, elakadásokkal teli folyamat. A mediátor, ha például tudatában van annak, hogy az érzelmek ambivalensek (egyszerre megélhetők ellentétes érzelmek); illetve annak, hogy a mediációban részvevők időnként örvényszerűen bepörgetik magukat az érzelmek hálójába, akkor tud segíteni, tudja bátorítani a feleket.
A mediátornak fel kell tehát ismernie és meg kell neveznie, illetve a feleket abban kell segítenie, hogy kimondják a bennük kialakult, feszítő érzelmeket (ilyenek például: félelem az újdonságtól, kitevéstől, elválástól; szorongás; harag, csalódottság stb.), hogy azután lehessen velük bánni: a sérelmektől elmozdulva már megoldási alternatívákban gondolkodni. És ez amint az egyik félnek sikerül, sokkal nyitottabbá válik a másik fél negatív érzelmei meghallgatására, az ő igényeiről való gondolkodásra, amely végül elvezethet álláspontja megváltoztatására!
(Köszönet Lovas Zsuzsának, a Lege Artis trénerének az „érzelmes” mediációs továbbképzésért!)
Folytatása következik: Gondolati torzítások?
A KÖZÉP EURÓPAI MEDIÁCIÓS INTÉZET
2014 október 13. | Szerző: Rita
Örömmel jelentem be, hogy nemrégiben tagja lettem a Közép Európai Mediációs Intézetnek (KEMI), amely a mediáció mint alternatív vitarendezési mód népszerűsítését, elterjesztését tűzte zászlajára!
Nem kevesebb a célja az Intézetnek, mint a mediáció szakmai központjává válni, a mediátorok szakmai képzésében meghatározó szerepet betölteni, részt venni az ez irányú jogalkotási folyamatokban, hazai és nemzetközi szakmai központokkal szakmai kapcsolatot kialakítani és fenntartani, az egyes szakmák között együttműködést szorgalmazni, stb.
Engem a KEMI hitvallásán túl az győzött meg, hogy alapítói különböző területekről érkezett magas színvonalú szakmai hátteret biztosító bírók, jogászok, ügyvédek, mediátorok, gyermekjóléti szakemberek, akik garanciái annak, hogy a KEMI tevékenysége mindig magas szintű és kiemelkedő szakmai tartalmú legyen!
A legtöbb taggal már volt szerencsém találkozni – mediációs konferencián, illetve a KEMI közgyűlésén -, a személyes benyomásom is a fentieket támasztotta alá; ráadásként tapasztaltam a hivatásukat szerető, az Intézet céljaiért elszántan kiálló fiatalok lelkesedését. Tudom, hogy nagyon jó helyre “kerültem”!
HISZEK A VÁLTOTT ELHELYEZÉSBEN – HA MEGVANNAK A FELTÉTELEI!
2014 szeptember 29. | Szerző: Rita
Alapvető gondolatom, hogy a gyermekek jelenéért és jövőjéért mindkét szülő ugyanannyira felelős! És fordítva: a gyerekeknek is szüksége van mindkét szülő testi-lelki közelségére, figyelmére; a világképük anyával és apával lesz teljes, egészséges és biztonságos! Ezért rendkívül fontos, hogy szülei válásával a gyerekek ne veszítsék el egyik szülőjüket sem!
Ennek legjobb módja a váltott elhelyezés (ha ezt mindkét szülő akarja); azaz ha a gyerek időközönként váltva hol anyánál, hol apánál lakik. Persze, ki kell tapasztalni, hogy milyen időközönként történjen a váltás, mert nyilván mindenkinek más válik be, de azért általános tapasztalat, hogy nem jó sem a túl rövid (pár napos) együttlét a szülővel, sem a túl hosszú (3-4 hét) távollét a másik szülőtől. A gyerek életkora, neme és személyisége is lényeges szempont az időtartam jó megválasztásánál.
Természetesen ezen túl sok feltétel együttes jelenléte szükséges ahhoz, hogy a váltott elhelyezés a gyakorlatban sikeresen megvalósulhasson. Például:
– mindkét szülő természetesnek tartsa azt, hogy a másik szülő is a válás után ugyanúgy meg akarja élni szülői felelősségét, és kiegyensúlyozott kapcsolatot akar a gyermekével továbbra is (már ha addig az volt);
– alapvető, hogy anya és apa szülői felelősségének tudatában a gyermek érdekében mindig tudjon együttműködni, kompromisszumokat kötni és egymással kommunikálni, párbeszédet folytatni;
– nevelési kérdésekben általában egyetértsenek, hasonló értékrendet valljanak, hasonló elvárásokat támasszanak a gyereknek;
– biztonságos otthont és támogató környezetet mindketten tudjanak nyújtani, ne kelljen „bőröndözni”;
– mindkét szülő lehetőleg rugalmas munkaidőben dolgozzon;
– ne lakjanak túl messze egymástól, stb.
Pesze, persze, tudom, hogy a fenti feltételek együttes megléte az ideális eset (lenne), és sokszor éppen valamelyik szempont tartós hiánya vezetett a szülők válásához, de! kiindulópontnak általában elég a megfelelő hozzáállás és az erős szándék (belső motiváció) a konstruktív szülővé/szülőtárssá váláshoz! Utána a többi majd jön…
Hiszem azt, hogy a fenti feltételek megléte esetén a váltott elhelyezés szolgálja a lehetőségekhez képest legjobban a gyermek érdekét! Ennek bíróság előtti érvényesíthetőségét pedig jelentősen megkönnyítik a 2014. március 15-től hatályos – a Csjt.-hez képest sokkal rugalmasabb – új Ptk. vonatkozó rendelkezései (4: 165. § (1) és (2) bek.).
ERŐSZAKMENTES KOMMUNIKÁCIÓ A MEDIÁCIÓBAN – AVAGY HOGYAN NE GYÁRTSUNK ELLENSÉGET A SAJÁT ÜGYFELÜNKBŐL?
2016 április 8. | Szerző: Rita
Még egy kérdéssel kezdem: Hogy lehet pártatlan a mediátor a teljes folyamat során?
Hiszen azt tudjuk, hogy semlegesnek és pártatlannak kell lennie végig a mediációs folyamatban, de azt én – és szerintem más sem – nem tanultam, ezt hogy kell „csinálni”? Mert mi van akkor, ha az egyik fél jóval rokonszenvesebb a mediátornak, mint a másik, vagy egy ügyfél a számára nemtetsző módon viselkedik, és az ülésen nem először – azon kívül, hogy mindezt a mediátor nyilván nem mutatja ki, odafigyel a nonverbális kommunikációjára, mert tudja, hogy alap a pártatlanság. De ezen kívül biztos kell tennie valami mást is!?
Az engem régóta foglalkoztató kérdésre Ike Lasatertől kaptam választ a múlt héten. Ike amerikai mediátor és tréner, aki magától, Marshall Rosenbergtől tanulta az erőszakmentes kommunikációt, és fejlesztette azt tovább.
Az egész pártatlanság-kérdésnek az alfája és omegája, amit a maga fejében, aztán a felek fejében is el kell érnie a mediátornak, hogy ne legyen ellenségképe(m). Az ellenségkép-gyártás ott kezdődik, amikor az ember elkezd ítélkezni a másik fölött. (Hű, milyen agresszív ez a másik ember; megértem, hogy el akar válni tőle, elviselhetetlen egy alak..) Ha ezt sikerül magunkban tetten érni – mármint, hogy épp ítéletet mondtunk a másik fölött –, akkor az ítéletek helyett próbáljunk meg megfigyeléseket tenni (hangosabban beszél ez az alak, minta ahogy én azt szeretem)! Megfigyelem a viselkedését, amely alapján próbálom kitalálni az aktuálisan jelenlevő érzéseit. Az érzések pedig valamely szükségletet vagy annak betöltetlenségét tükrözik. (A szükséglet váltja ki az érzést.) Ike az egyetemes emberi szükségleteket 3 fő kategóriába – fizikai és testi jól-lét; kapcsolódás; önkifejezés – és 9 alkategóriába sorolja (a fizikai és testi jól-lét fő kategóriába tartoznak az önfenntartás, a biztonság és a rendhez tartozó szükségletek; a kapcsolódás fő kategóriába a szeretet, empátia és összetartozás-szükségletek; az önkifejezés fő kategóriába pedig a szabadság, becsületesség és a jelentősnek /értelmesnek lenni szükségletei) Az alkategóriákon belüli szükségletek természetesen tovább bonthatók.
A mediátornak tehát az a feladata, hogy „beazonosítsa”, az ügyfelének mely szükséglete nincs betöltve, amiért úgy viselkedik, ahogy; amiért olyan érzései vannak, amilyenek éppen akkor rajta meglátszanak.
Itt álljunk meg egy szóra! Ike kifejtette azt is, hogy a mediátor csak akkor tud az ügyfelek valódi szükségleteivel foglalkozni, ha először mindezeket magában elrendezi, magával „kerül kapcsolatba”, az ő empátia iránti igénye ki van elégítve – azaz az összes szükségletével együtt jelen tud lenni a folyamatban –, ezután tud a többi résztvevőhöz is kapcsolódni; mások szükségletei felé empátiával viszonyulni. Ez egy érdekes – és persze nagyon is érthető – felvetés, ami magával hozza a sokszor emlegetett önismeret mint mediátori kompetencia kérdését..
Sok-sok gyakorlással lehet ezt a fajta tudatosságot, jelenlétet, csendes empátiát, értelmezést, és mindennek a szükségletek nyelvére történő lefordítást elsajátítani! Magyarul: a mediátor folyamatosan figyelje – nem csak az ügyfeleket –, hanem magát is a mediáció során, és ha éppen kezdene ítéleteket megfogalmazni az ügyfelekre vonatkozóan, akkor szólaljon meg benne a vészcsengő: azonnal tudatosítsa ezt magában, fordítsa át az ítéletet megfigyelésbe, keresse meg, nevezze meg magában azt a szükségletet, amely(nek betöltetlensége) miatt a másikról negatív értékítéletet mond. És ugyanígy: másképpen fog reagálni az ügyfél nemtetsző viselkedésére, ha tudatosítja, most azért reagál így, mert valamilyen szükséglete nincs betöltve.
Ezt a mélyen rejlő szükségletet kell nekem mint mediátornak megkeresnem, ehhez kapcsolódóan kérdezni, kérni, félbeszakítani őt a folyamat során. Persze ettől még nem fog nekem tetszeni a viselkedése, de már értem, miért csinálja. És ekkor valóban semlegességből tud fakadni a kommunikációm, szeretném őt abban támogatni, hogy kielégüljenek a szükségletei – ugyanúgy, mint a másik félnek!
Szép kis feladatat! Mindig sejtettem, hogy nem egyszerű (jó!) mediátornak lenni!
Oldal ajánlása emailben
X