ÖRÖKLÉSI VITA SORÁN MEDIÁCIÓ?
2013 február 5. | Szerző: Rita
„Kedves Rita!
Kérem, engedje meg, hogy megosszam önnel egy olyan emlékemet, amelyet az Ön utóbbi írása ébresztett fel bennem:
Édesapám lassan 15 éve nincs már közöttünk, így talán nem fogja bánni, ha elmesélem az ő történetét. Szüleivel és nővérével együtt nőtt fel szép családban, majd felnőttként „kirepülve a fészekből” önálló életet kezdett. Ennek részeként haláláig ápolta egyik idős rokonát, aki nála lakott, vele élt az utolsó pillanatig. Amikor meghalt, apám úgy érezte, hogy a hagyaték jelentős része őt illeti mivel sokat küzdött az idős néni ápolásával. Nővére szintén részt kért a hagyatékból. A vita közöttük egyre erősebb lett!
Aztán egy napon beütött a mennykő. Az egyik utolsó elosztásra váró darab egy kicsi előszobaszőnyeg volt. Ezt mind a ketten a magukénak akarták, azonban a nővére volt az erősebb és kitartóbb ő vitte magával a szőnyeget. A vita hevében olyanokat mondtak egymásnak, amelyet valószínűleg nem kellett volna, így a két testvér között megszűnt mindenféle kapcsolat. Életük hátralévő részében nem beszéltek többet egymással. Néha összefutottak szüleik sírjánál, de igyekeztek egymást elkerülni. Én nem is ismertem a nővérét, soha nem találkoztam vele.
Apám azon a napon bánta meg a makacsságát, amikor becsöngetett a postás és a kezébe adta a nővére gyászjelentését. Akkor sokat és hosszan sírt!
Így utólag azt gondolom, hogy ha akkor a szőnyeg mellett megjelenik egy mediátor és segít a két ember között fellángolt vita elcsendesítésében, akkor nemcsak apám, de sok mindenki más élete is másként alakult volna!
Köszönöm, hogy soraimat elolvasta! Üdvözlettel: Gábor”
Kedves Gábor!
Mivel Ön a nyilvánossághoz (is) szánta levelét, engedje meg, hogy azon keresztül válaszoljak rá – megköszönve megtisztelő bizalmát. Levelét olvasva első gondolatom az, hogy a jog és az erkölcs sajnos sokszor nem ugyanazt az „útmutatást” nyújtja, nem fedi mindig egymást – úgy ahogy az igazságszolgáltatás is tulajdonképpen jogszolgáltatás. (A bírók tehát valójában nem igazságot szolgáltatnak, hanem az éppen hatályban levő jogszabályok alapján kell dönteniük, valamiben még mérlegelési joguk sincs.) Jelen esetben gondolok most arra, hogy egyenesági öröklés esetén – a levélből nem derül ki, hogy az ápolt idős rokon kije volt az ön édesapjának, tegyük fel, hogy felmenője, és rajta, illetve a levélben említett nővéren kívül más nem minősült törvényes örökösnek – a jog szerint mindkettő leszármazónak (a testvéreknek) ugyanannyi jár a hagyatékból. Édesapjának annak idején persze lehetősége lett volna tartási szerződést kötni az ápolt személlyel, és akkor a hagyatékból őt nagyobb rész illethette volna; vagy az ápolt végrendeletben juttathatott volna nagyobb részt neki. Ez nyilvánvalóan nem történt meg, ezért nem volt „tiszta” a helyzet az ápolt halálakor. Ezért aztán mindnyájan érezzük, hogy erkölcsileg nem helyes, nem igazságos, hogy a nővér ugyanannyit kapott, mint az ön édesapja. Ez a jogi része a történetnek.
Ami a mediációs részét illeti, igen, azt gondolom, nagy szükség lett volna annak idején, vagy bármikor később is (mert ugye, évek teltek el teljes elszakítottságban) mediátorra, bár itt felmerül a szülők felelőssége is – amennyiben még éltek a „testvér-hidegháború” idején. Én ugyanis biztosan nem hagynám – akkor sem, ha már felnőtt korúak –, hogy gyermekeim így elszakadjanak egymástól, az örök haragot válasszák ahelyett, hogy egyenesen, nyíltan kommunikálnának egymással. Hiszen éppen a testvérek azok, akik annyira jó (lenne), ha egész életükben számíthatnak (számíthatnának) egymásra, akkor is, amikor a szüleik már nem élnek!
Persze tudom, hogy felnőttként sajnos nagyon sokan nincsenek jó viszonyban a testvérükkel, ami valószínűleg abból adódhat, hogy gyermekként sem voltak igazán jó testvérek. Meggyőződésem, hogy legnagyobb részt a szülőkön – a szülői nevelésen, viselkedésen, hozzáálláson, szereteten, stb. – múlik, hogy gyermekeik jó testvérek lesznek-e, és később érzik-e, átörökítik-e, hogy milyen nagy ereje van a családi kötelékeknek!
Igen, ezekben az esetekben is jó lenne, ha a felek mediátorhoz fordulnának, hiszen alapvető igénye valamennyiünknek, hogy kapcsolataink rendben és tisztázottak legyenek! A legjobb hír talán az, hogy szemben egy jogvitával – ahol kizárólag a jogok és kötelezettségek számítanak -, a mediáció során a felek igények és érdekek mentén igyekeznek megállapodást kötni egymással.
OLVASÓI LEVELEK AZ ELVESZETT KAPCSOLATOK FELKUTATÁSA CÍMŰ BEJEGYZÉSEMRE
2013 január 30. | Szerző: Rita
Múltkori – Újévi fogadalom: elveszett(nek) hitt kapcsolatok felkutatása címet viselő – blogbejegyzésemre reagálva többen megkerestek, hogy elmeséljék történetüket. Kérésükre természetesen nem hozom azokat nyilvánosságra, viszont fontosnak tartok néhány dolgot azokból kiemelni, bizonyos tanulságokat levonni.
Volt egy lány – nevezzük Lucának – aki megírta, hogy igen, próbálta felvenni a kapcsolatot egy számára fontos személlyel, aki azonban nem vette fel a telefonját, így végül levelet írt neki. Luca a levélben „kibeszélte magából” a kapcsolatuk megszakadása miatti fájdalmát, így tudott könnyíteni a lelkén. Egyelőre a másik nem jelentkezett, Luca azonban nem adja fel a reményt. Én azt válaszoltam neki, igazából az a barátságuk fokmérője, ha jelentkezik (és az is, ha nem) a másik. Ha sikerül kibeszélniük a problémájukat, akkor sikerül ott folytatniuk, ahol abbahagyták; akkor ez a barátság mélyebb szintre lép és rájön mindkét fél, hogy mindig számíthatnak egymásra! Azt hiszem, mindannyian ilyen barátságokra vágyunk! De ezért tenni kell – éppen úgy, mint párkapcsolatainkért! Ha azonban nem jelentkezik a barátnő, az ezzel járó terhet már neki kell cipelnie tovább, Luca mindent megtett a kapcsolatuk megmentéséért. És, ugye tudjuk, hogy mindennek megvan a maga ideje; néha egy-egy barát elengedésének is…
Egy másik nő – nevezzük Évának – azt írta, hosszas tépelődés után úgy döntött, mégsem tesz semmit, csak vár – a másikra. Azóta már több év (!) eltelt, és sem ő, sem a másik nem lépett. Azt írja Éva, hogy nagyon gyakran eszébe jut a barátnője, de most már úgy érzi, annyi idő múlt el, hogy ciki lenne, ha éppen most jelentkezne. Viszont a tüske és a „mi lett volna, ha”-érzés benne van. Én azt tanácsoltam, mivel a mai napig ennyire bántja, a sok eltelt idő dacára ragadjon tollat (billentyűzetet), és írja meg neki, még mindig mennyire fontosnak tekinti a kapcsolatukat, az együtt töltött időt. Valószínűleg egyébként a barátnője ugyanolyan rosszul érzi magát a megoldatlan helyzet miatt…
Tapasztalatom szerint a problémák vagy csupán félreértésen alapulnak, vagy mivel mindnyájan mások vagyunk, egyszerűen másképpen érzünk, látunk bizonyos dolgokat. És ha ezt akkor, amikor kialakul, történik (stb.) nem beszéljük át/ki, akkor jöhetnek a sérelmek és az egymásra mutogatás. Kényesebb kérdés, ha az eltávolodás azért következik be – és ez is igen gyakori – mert az egyik fél féltékeny/irigy a másik életvitelére, párkapcsolatára, üzleti vagy egyéb sikerére, stb. Azt gondolom, ha mindkét félnek magas az érzelmi intelligenciája és fontosnak tartják egymás barátságát, akkor ez a konfliktushelyzet is feloldható. Például úgy, hogy akire féltékeny az illető, elmondja, hogy neki is van – és nem egy – legyőzendő nehézség, megoldandó probléma az életében, van sok gyenge pontja, hiszen egyikünk sem tökéletes; tehát korántsem olyan fényes az élete, mint amilyennek a barátnő számára tűnik. Sajnos sok barátság vagy annak induló kapcsolat pont az egymás iránti féltékenység miatt hamvad el.
Hiszem, hogy hosszantartó barátságokat, mély emberi kapcsolatokat úgy lehet fenntartani, ápolni, ha egyenesek, őszinték vagyunk egymáshoz, nem félve attól, hogy „kiadjuk” magunkat. A barátság ugyanis éppen attól barátság, hogy nem csak jóban, könnyedségben, vidámságban vagyunk együtt – pontosan úgy, mint a házasságban! – hanem a rosszabb időkben is, sőt, hogyha olyan változást észlelünk a másikban, ami szerintünk nem jó irányba mutat, azt is nyugodt szívvel elmondhassuk neki – ki mondaná neki, ha nem mi, a barátai?! – anélkül, hogy megsértődne. Természetesen ez fordítva is igaz: nekünk is nyitottnak kell lenni, ha a másik kritizál bennünk ezt-azt. Így lesz az egész kapcsolatnak megtartó ereje; ettől (sz)épül a személyiségünk és mélyül a kapcsolatunk!
Bátorítok tehát továbbra is mindenkit, hogy ne a másikra várjon, hogy kezdeményezzen, hanem tegye meg Ön, kedves Olvasó, az első lépést, ha eltávolodtak egymástól. Az viszont, ha a másik fél nem válaszol a megkeresésére, akkor sajnos megkérdőjelezhető a kapcsolat maga..
Amennyiben Ön, kedves Olvasó, vár egy kezdő lökésre vagy úgy érzi, kettesben nem tudnak túljutni a problémán, még mindig segíthet a mediáció!
ÚJÉVI FOGADALOM: ELVESZETT(NEK HITT) KAPCSOLATOK FELKUTATÁSA
2013 január 23. | Szerző: Rita
2013. január: elkezdődött az új év.. Sőt, mindjárt vége az 1. hónapnak! Bizonyára sokan megfogadtak valamit még szilveszter éjszakáján, már csak szokásból vagy fogadásból is.
Olyan kíváncsi lennék, fogadott-e valaki meg olyat, hogy idén „felülvizsgálja és ráncba szedi” a kapcsolatait; azaz felkeresi azokat, akiket ő megbántott az elmúlt évek során, vagy akikkel valamilyen oknál fogva megszakadt a kapcsolata, vagy akikkel még a felmenői vesztek össze, de igazából már senki nem emlékszik, hogy miért, mégis a felmenők generációkon keresztül örökítik tovább a „haragudni kell az illetőre” – érzést. Azt hiszem, mindnyájan ismerünk olyat, aki már látott olyat J, akinek vannak olyan családtagjai, akik között ilyen körülmények között szakadt meg a kapcsolat évek vagy akár évtizedek óta… Milyen szomorú ez!
Nos, nekem van egy barátnőm, aki elhatározta, hogy 2013 első hónapjaiban felkeresi az elveszett(nek hitt)/rég nem látott barátait, rokonait! Én szívből gratuláltam neki. Ehhez kell egy jó adag elhatározás, bátorság, a szó jó és nemes értelmében vett alázat, képesség az őszinte bocsánatkérésre és a megbocsátásra. Ha belegondolunk, olyan egyszerű(nek tűnik): felkeresni az illetőt – ami a mai kor kommunikációs eszközeivel igazán bagatell feladat –, megbeszélni vele egy találkozót – vagy egyszerűen beállítani hozzá – , és annyit mondani például: ide figyelj, annyira sajnálom, hogy ilyen régóta nem találkoztunk, nekem hiányoztál, szeretném, ha ez mostantól máshogy lenne! Persze, nyilván nem minden szituáció, élethelyzet ilyen egyszerű vagy nem minden sérelem könnyen megbocsátható, de az a tapasztalatom, hogy sokszor mi, emberek bonyolítjuk agyon a dolgokat és gondolunk bele akár olyasmit is a szituációba vagy a másik ember fejébe, amit ő tulajdonképpen egyáltalán nem úgy gondolt, érzett. Hasonlóan a vígjátékokhoz, sokszor a való életben is csak kommunikációs félreértésből indul a konfliktus, a sértettség, ami aztán tart(hat) beláthatatlan ideig.
Azt gondolom, a barátnőm mindenképpen nyerni fog: nem csak tapasztalatot, hanem legjobb esetben magát az elveszettnek hitt kapcsolatot, „rosszabb” esetben csupán lelki békét, ha valamiért a megkeresett fél nem reagálna pozitívan az ő közeledésére, de akkor már barátnőm könnyebben el tudja engedni az ismerősét, az akkor már nem az ő terhe lesz. Ha bocsánatot kért, már az sem rajta múlik, hogy az illető megbocsát-e; ő megpróbálta őszintén rendezni a múltat. És ez a lényeg!
Egyébként pedig, az ilyen esetekben is nagyon jó megoldás a mediációt választani, főként akkor, ha a felek évek óta haragban vannak vagy egyébként nem állnak szóba egymással, és esetleg van egy félelem az egyik vagy mindkét félben, hogy mindehhez mit fog szólni a másik, hogy fog viselkedni, stb.
Ha Önök kerültek már ilyen szituációba és szeretnék elmesélni, mi történt; vagy szeretnék rendezni sérelmet szenvedett kapcsolataikat, írjanak bátran a blog@fazekasrita.hu emailcímemre! Kíváncsian várom leveleiket!
ÚJ UTAK AZ ISKOLAI KONFLIKTUSOK KEZELÉSÉBEN – 2. rész
2013 január 10. | Szerző: Rita
Milyen alternatív vitarendező módszerek vannak/lehet(né)nek tehát a pedagógusok kezében az agresszióra válaszul? És mitől alternatív? Attól, hogy a felek a fegyelmi, bírósági (hatósági) eljárás helyett vagy esetleg amellett alkalmazzák.
Azt gondolom, az első és legfontosabb, hogy a konfliktus keletkezésekor a pedagógus hajlandó legyen/belső motivációja legyen arra, hogy a hagyományos büntetési eszközök (intő, figyelmeztetés, kiközösítés, elbocsátás) helyett egész más utat válasszon a vita feloldására. Ezt kívülről ráerőltetni senkire nem lehet. Persze az iskola vezetőségének álláspontja, pedagógusaik ezirányú képzésekre küldése nyilván mértékadó. Előfordulhat, hogy a fiatal, pályakezdő pedagógusok számára könnyebben fog menni a szemléletváltás, hiszen még nincsenek berögzült válaszreakcióik és tapasztalataik az agresszióra viszonyulásra, és jó esetben még lelkesek is, tehát nyitottak minden újra, másra, mint amit eddig láttak vagy amit eddig tanultak. Másrészről azonban nekik is van egy addigi életútjuk, addigra kialakult szemléletük, amelyből esetleg ugyanúgy hiányzik – mivel nem ismerik – az alternatív konfliktusfeloldás mint módszer használata, mint tapasztaltabb kollégáik szemléletéből és eszköztárából. De jó lenne az OFI projektjét kiterjeszteni minél több – és nem csak szakképző – iskolára; illetve minél több iskolában bevezetni egy-egy alternatív vitarendezési eljárást, mint például a mediációt és a resztoratív eljárást.
1. Mediáció (közvetítés): erről a módszerről szól alapvetően a blogom, úgyhogy hosszan ezt most nem taglalnám. A lényege röviden az, hogy az ebben az eljárásban önkéntesen résztvevő felek egy pártatlan közvetítő (mediátor) segítségével igyekeznek a konfliktusukat saját maguk rendezni – elkerülve a hosszú és költséges bírósági eljárást. Célja egy, mindkét fél szempontjából „elég jó” megállapodás létrehozása.
Tipikus esetek az iskolai konfliktusok köréből:
tanár-diák közötti – például sorozatos késésből, illetve egyéb magatartásproblémákból adódó – konfliktusok;
tanár-tanár közötti – például oktatási, nevelési módszerkülönbségekből adódó – összetűzések;
tanár-szülő közötti – a gyermek iskolai viselkedéséből, hozzáállásából kiinduló – konfliktusok.
2. Resztoratív (helyreállító) eljárás: általában normaszegés, károkozás esetén javasolt alternatív vitarendezési eljárás, amelynek során a sérelemben érdekelt összes résztvevő összeül, és az ún. facilitátor vezetésével a felek együttesen találják meg a válaszokat. A célja az, hogy az elkövetőt a közösség ne vesse ki magából, ne közösítse ki, hanem az elkövető érezve a közösség megtartó erejét és belátva tette súlyát, illetve annak következményeit, felelősségteljesen reagáljon, bocsánatot kérjen, és hozza helyre/tegye jóvá a hibát (normasértést). Alapelve: nem az elkövetőt mint embert, hanem a tettét ítélik el.
Tipikus esetek: diák-diák közötti – verekedéssé fajuló – konfliktusok;
tanár-diák közötti – károkozás (rongálás) miatti – konfliktusok.
Tipikus kérdések: Mi történt? Kit és hogyan érintett? Mit kellene tenni ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?
Nyilván a két eljárás nem válik el élesen egymástól, sőt, van, amikor együtt alkalmazandó (ld. büntetőjogi mediáció körébe tartozó resztoratív mediáció). A cél ugyanaz: a jövőbeli közös együttműködés reményében a hagyományos – bírósági, hatósági – eljárások helyett alternatív módon megoldás(oka)t találni a problémáikra, nem kívülről/felülről érkező eszközökkel, hanem az érdekeltek aktív bevonásával!
ÚJ UTAK AZ ISKOLAI KONFLIKTUSOK KEZELÉSÉBEN – 1. RÉSZ
2012 december 19. | Szerző: Rita
„Véletlenül”, a kisebbik fiam osztálytársának édesanyjától hallottam az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) Új utak az iskolai konfliktusok kezelésében című konferenciájáról, amelyre azonnal jelentkeztem is. Milyen jó, hogy elmentem!
Régóta bennem van, hogy a mediációt és egyéb alternatív vitarendezési eszközöket nem csak a családon, munkahelyen (stb.) belül lehetne és kellene alkalmazni, hanem nagyobb közösségekben, intézményesített szinten is.
Nagy örömmel töltött el, hogy az OFI még 2008-ban alternatív vitarendezés projektet indított el (pontos elnevezése: „Az alternatív vitarendezés, az érdekalapú tárgyalás és a resztoratív technikák bevezetése a szakképző intézmények működési és nevelési gyakorlatába”), és az országban több mint 150 szakképző iskolával felvették a kapcsolatot e témában. Mára közel 80 iskolával született együttműködési megállapodás, több mint 2200 pedagógus végezte el a képzésüket! E konferencia pedig az egész projekt lezárásaként került megrendezésre; különböző neves szakemberek számoltak be tapasztalataikról, vonták le következtetéseiket, mutatták be az eddigi eredményeket. (www.ofi.hu) Engem az általam nagyon nagyra tartott Dr. Bagdy Emőke pszichológus professzor asszony előadása ragadott meg legjobban. Arról beszélt, milyen szerepe van a pszichológiának az iskolai agresszió megelőzésében. A gyermek már magzati korban kapja a – jó esetben pozitív – impulzusokat az édesanyjától. Az 1. életéve során az édesanya szerepe a meghatározó, a kötődés is ekkor alakul ki, a 2 életévben az apa tölt be kulcsfontosságú szerepet, a játékos birkózás, „férfias” játékok és ezzel párhuzamosan a szelídítés mintájával: nem bántjuk azt, akit szeretünk. Az óvodás korú gyermeknek, ha agresszió az általános eszköze, valószínűsíthető, hogy 20 éves korában is az lesz (kivéve, ha gyermekkorától kap ezzel ellentétes szociális támogatást). Ha valaki az iskolában viselkedik agresszívan, az igazából egy tünet, és családi szocializációs háttértényezők állnak mögötte (a 4 alapvető szülői minta: szabályorientált, konfliktusos, túlvédő, korlátozó). Arról, hogy milyen alternatív eszközök vannak/lehet(né)nek a pedagógusok kezében az agresszióra válaszul, a következő bejegyzésben írok.
A jó hír az, hogy van remény arra, hogy a (közel)jövőben az iskolákban ne a hagyományos büntetési eszközök (intő, figyelmeztetés, kiközösítés, elbocsátás) működjenek egy-egy konfliktus kirobbanásakor, hanem más, alternatív módszereket vessenek be a pedagógusok, mediátorok, facilitátorok.
Ezekről a módszerekről és eszközökről a következő bejegyzésben írok.
ORVOS-BETEG KÖZÖTTI MEDIÁCIÓ – KÉPZELETBEN
2012 november 21. | Szerző: Rita
Képzeljenek el egy felettébb különös szituációt! Egy anya megszüli gyönyörű, egészséges kislányát, az orvosnak ez 1,5 órájába és természetesen szaktudása alkalmazásába került, egyéb pluszt – biztatást, dicséretet, empátiát, gyengédséget – semmit nem adott azonban az anyának. Aztán elkövetkezik a kórházban töltött utolsó nap, ami egyúttal a hálapénz átadásának ideje. Az anya örömmel köszöni meg orvosának, hogy egészséges kisbabáját életre segítette, majd átadja a borítékot. Az orvos átveszi, elrakja. Úgy 1 óra múlva azonban ismét jelentkezik az anyánál azzal, hogy … kevesli (!!!) az összeget, és reméli, hogy az anya a 6 hetes kontroll alkalmával majd kiegészíti azt x összegre!
És az anya – bocsánat, de – köpni, nyelni nem tud, áll az orvosa előtt leforrázva, megszégyenülten…
Sajnos, ez nem a képzeletemben játszódott le – ilyet eddig elképzelni sem tudtam – hanem egy barátnőm mesélte el a szülésének történetét.
Igen, a hálapénzről mindenkinek megvan a véleménye, elképzelése. Abban azonban gondolom, mindannyian egyetértünk, hogy az orvos visszataszító, botrányos, gátlástalan, kapzsi magatartást tanúsított a fenti szituációban.
Előre nem közölt semmit az anyával – hogyan is tehette volna, hiszen a hálapénz fogalmilag kizárja ezt –, a szülés alatt ráadásul az anyának kifejezetten rossz érzései támadtak amiatt, hogy úgy érezte, az orvos minél gyorsabban „le akarja tudni” a szüléslevezetést, egyáltalán nem bátorította, nem dicsérte őt, pedig azt minden édesanya tudja – aki viszont átélt ehhez hasonlót –, hogy az elfogadó légkörnek legalább akkora jelentősége van, mint a szakértelemnek!
Ezek alapján elképzeltem, milyen szép is lehetne, ha ezt a konfliktust mediációval feloldhattam volna! Felidézem az orvost, amint szedi össze a gondolatait, az indokait, hogy miért is ragaszkodik az x összeghez… Hm. Aztán ahogy szép lassan közelítenek az álláspontok, és az orvos ráébred, mit is követett el… És még bocsánatot is kér… Persze.
Ha nem is lett mediáció a pillanatnyi, ám az anyának hosszú álmatlan éjszakákat okozó konfliktushelyzetből, egy 1 oldalas, postán elküldött levél kerekedett belőle. Csak remélni lehet, hogy az orvos valamilyen, a jövőre kiható konklúziót levon belőle – ha mást nem is, legalább annyit, hogy legközelebb minden édesanyát felkészít előre, hogy a nem magánkórházban lefolytatott, semmi extra szolgáltatással nem járó szülésért x összeg ellenszolgáltatást fog kérni (mintegy megbízási díjként) annak ellenére, hogy a terhesgondozásért x + y összeget már bezsebelt! Csakhogy innentől kezdve ez az összeg hálapénznek már semmiképpen nem nevezhető!
VAN-E ÉRTELME A KÖZÖS SZÜLŐI FELÜGYELETNEK KÜLÖNÉLŐ SZÜLŐK ESETÉBEN? 2. RÉSZ
2012 november 14. | Szerző: Rita
Amikor az 1. részben arról írtam, hogy a kerekasztal beszélgetésen résztvevő ügyvédek szerint jó volna a másik felet is – azt, amelyiket nem képviselik – meghallgatni és valamelyest megismerni, nekem akkor erőteljesen „megszólalt a csengő”: hiszen ezért vagyok én! Én, mint mediátor, mindkét fél őszinte álláspontját, hozzáállását, sőt, a világnézetét is megismerhetem; „középen állok”, ha úgy tetszik, mindkét fél érdekeit képviselem, de legfőképpen a közös gyermekét!! Ráadásul nem nehéz elképzelni, hogy egészen más motivációval érkezik egy mediációra a két ellenérdekű fél – mindkettő önszántából akarva a viták feloldását –, mint egy olyan tárgyalásra, ahol a két ügyvéd rossz esetben csak még inkább egymásra haragítja a két felet, elmélyítve ezzel a problémá(ka)t. Itt sajnos sokszor előfordul, hogy a félnek (vagy az ügyvédjének) az a nem titkolt szándéka, hogy (még) több előnyre tegyen szert a másikkal szemben, akár úgy is, hogy mindenki előtt megalázza a másikat. Jó esetben közelítenek valamelyest az álláspontok, de semmiképpen sem egy őszinte légkörben.
Kérdem én: mire jó mindez? A felek már így is elég sértettnek érzik magukat, a múltban elszenvedett sérelmeiket hánytorgatják fel folyton, abban élnek. Két ellenérdekű ügyvéd a legritkább esetben tudja egy rövid tárgyalás során kimozdítani a feleket addigi merev álláspontjukból.
Ellenben egy megfelelő hozzáállással, felkészültséggel és empátiával rendelkező mediátornak minden esélye megvan arra, hogy a feleket az addig „foggal, körömmel” védett, megszilárdult álláspontjukból kimozdítva, egy „elég jó” megállapodás felé hajtsa! Hiszem, hogy a gyereknek a válás után is szüksége van mindkét szülőjére, én tehát a közös szülői felügyeletet általában ajánlom a szülőknek!
Azt gondolom, a családjog területén, különösen a közös szülői felügyelet témájában a kerekasztal beszélgetésen résztvevő minden félnek, tehát a bírónak, ügyvédnek, gyámhatóságnak, és nem utolsó sorban az egyetemi tanárnak (aki a jövő nemzedékét tanítja) melegen kellene ajánlania a mediációt – mint alternatív konfliktus-feloldási eljárást –, nem pedig legyinteni rá, mint Magyarországon nem működő eljárásra! Az ő szerepük a mediátorok népszerűsítésében óriási – lehetne!
Kicsit úgy éreztem magam a beszélgetés végén, mint az anekdota szerinti optimista cipőkereskedő, amikor Afrikába készül cipőt „teríteni”. Elmegy a pesszimista is, majd lógó orral hazaérkezik, legyint:
– Á, Afrikában semmi lehetőség, nincs esélyem; ott senki nem hord cipőt!
Megérkezik az optimista, ujjongva meséli a feleségének:
– Igen, drágám, megcsináljuk! Még üres a piac!
Igen! Még üres a „mediációs piac”, úgyhogy itt vagyok én, és küldetésem, hogy az emberek ismerjék és akarják ezt a vitarendezési módot!
VAN-E ÉRTELME A KÖZÖS SZÜLŐI FELÜGYELETNEK KÜLÖNÉLŐ SZÜLŐK ESETÉBEN? 1. RÉSZ
2012 november 8. | Szerző: Rita
A közelmúltban részt vettem a Budapesti Ügyvédi Kamarában a közös szülői felügyeletről tartott kerekasztal beszélgetésen.
A téma szakemberei között 2 bíró, 2 ügyvéd, 1 egyetemi adjunktus és 1 gyámhivatali ügyintéző osztotta meg a nézőkkel a gondolatait és tapasztalatait.
Mindenképpen tanulságos volt meghallgatnom a szakértőket. Legfőképpen azért, mert ismét megerősítette az én küldetésemet: IGENIS NAGY SZÜKSÉGE VAN AZ EMBEREKNEK A MEDIÁTORRA, főleg ebben a témában – még akkor is (vagy éppen azért?), ha az ügyvédek pont ennek ellenkezőjéről számolnak be!
No, de ne szaladjunk ennyire előre..
Mit is jelent maga a szülői felügyelet? Elemei: a gyermek gondozása, nevelése; törvényes képviselete és a vagyona kezelésének kötelezettsége és joga. (Idetartozik még a gyámnevezés és gyámságból való kizárás joga is.) Igen, ez elsősorban kötelesség, csak azután jog!
Együtt élő szülők esetében természetesen fel sem merül ennek kérdése, hiszen a szülők együttesen, közösen gyakorolják a szülői felügyeletet.
Különélő szülők esetében azonban – a jelenlegi magyar szabályozás szerint – a bíróság csak közös kérelemre rendel el közös szülői felügyeletet. Ellenkező esetben, amelyik félnél elhelyezte, az a szülő gyakorolja a szülői felügyeletet, a másik szülőnek pedig szünetel a szülői felügyeleti joga – a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések kivételével. A közös szülői felügyeletet azonban a családjogi törvény már nem szabályozza részletesen; azt maguknak a feleknek kell tartalommal megtölteniük.
Abban, gondolom, mindannyian egyetértünk, hogy a gyermek mindenekfölött álló érdeke az lenne, ha szülei a válást követően is közösen gyakorolnák a szülői felügyeleti jogot; azaz a gyermekkel kapcsolatban a jövőben (is) mindenben együttműködnének.
Ehhez képest mi a tapasztalata és mi a hozzáállása
1. a bíróknak?
A bírók a kérdésből annyit látnak, hogy sok esetben a közös szülői felügyeletben megállapodott felek közül az, akinél a gyermeket elhelyezték, utóbb a közös szülői felügyelet megszüntetése iránt; a különélő szülő pedig utóbb a gyermekelhelyezés megváltoztatása iránt pert indít a másik ellen.
Egyébként pedig a bírói gyakorlat nem egységes a közös szülői felügyelet kérdésében. Van olyan törvényszék, ahol a bíró sem a tartásdíjat, sem a kapcsolattartást nem engedi rendezni határozatában! Ez természetesen csak káoszt szül. Aztán van olyan bíróság is, ahol éppen ellenkezőleg, a bíró tartalommal kívánja megtölteni a közös szülői felügyeletet…
2. az ügyvédeknek?
A beszélgetésen megjelent 2 ügyvéd teljesen egyetértett abban, hogy a közös szülői felügyelet egy szép elv, azonban szerintük az együttműködésre a válást követően a szülők legfeljebb 5-10%-a képes. És a többiek? Egymás elleni zsarolás eszközéül, alku tárgyául használják a gyermeket. És mivel legtöbbször az egész kérdés csak cirkuszt szül, nem is szokták ajánlani (!) a válófélben levő szülőknek a közös szülői felügyeletet!
Ezen a ponton azért nagyon megdöbbentem. Nem is ajánlják. Nem is próbálják meggyőzni a feleket…
– Meg különben is – így az egyik közismert ügyvédnő – meg kellene ismerni a másik szülőt is (hiszen az ügyvéd értelemszerűen csak az egyik felet képviseli), ugyanis legfeljebb 2 alkalommal találkoznak az esetek többségében négyesben (a 2 fél és a 2 ügyvéd), azt is el lehet képzelni, milyen hangulatban…
3. a gyámhivatalnak?
A beszélgetésen megjelent gyámhivatali ügyintézőnek rendkívül rosszak a tapasztalatai, ami, mondjuk, érthető, hiszen aki a gyámhivatalt keresi fel, az általában sajnos már ádáz ellenségnek tekinti a másik szülőt.
Folytatása következik…
CSALÁDBAN IS BEVETHETŐ – 2. rész
2012 október 30. | Szerző: Rita
A mediáció módszerének (következetes) alkalmazásával tehát mindkét fél, az 1. részben írt esetben: gyermekeim megtanulják
1. érdekeiket megfelelő stílusban kifejezni;
2. meggyőzően érvelni;
3. indulataikat kezelni;
4. a másikat meghallgatni, és ami még fontosabb: megérteni a másik álláspontját;
5. esetenként lemondani addigi saját álláspontjukról;
6. keresni és megtalálni a közös pontokat;
7. megegyezésre törekedni és megegyezni;
8. végső soron azt, hogy sokkal célravezetőbb ilyen módon megoldani konfliktusaikat, mint veszekedni, hisztizni, verekedni, stb.
Az ominózus esetben mindkét fiam győztesnek érezte magát, együtt (!) mentek mosolygósan játszani.
Azóta már többször előfordult egyébként, hogy egyikük azt mondta a másiknak: győzz meg, miért azt csináljam/csináljuk, amit te akarsz?
Szóval a mediáció családon belül is működik!!
CSALÁDI TITOK = MÉREG?
2013 február 26. | Szerző: Rita
Képzeljük el azt a szituációt, hogy valaki 20 év után tudja meg, hogy neki van egy rokona! Még akkor is, ha csak féltestvér, az embernek joga van tudni a rokonairól! Sajnos az ilyen jellegű családi titok olyan, mint a méreg, mérgez mindenkit, aki érintett: a szülőtársakat, az új kapcsolatot, a gyerekeket – értelmetlenül.
Most közlök egy olyan olvasói levelet, amely erről szól..
“Szia Rita mediátor!
Nagyon tetszik a blogod, jó, hogy valaki ehhez is ért! Arra gondoltam, hogyha leírom a féltestvérem sztoriját, talán azzal másnak is segíthetek.
Féltestvérem – egy lány – apukám első feleségétől született. A szülés elég sok problémával járt, majd apukám és a nővérem anyukája elhidegült egymástól és idővel később el is váltak. Én már apukám második házasságának gyümölcse vagyok. Féltestvéremmel huszonöt évig nem találkoztam, sőt a létezéséről is csak két évtized után szereztem tudomást! Amikor először találkoztunk, kértem, hogy meséljen apukámról, és megdöbbentett, hogy mennyire rossz, gonosz embernek látta őt. Utólag persze beláttam, hogy ő nem kapott apát, csak valakit, aki nem akart vele szóba állni, és úgy kellett felnőnie, hogy hiányzott neki az apai szeretet, a gondoskodás.
Amikor próbáltam anyukámmal beszélni, azt mondta, hogy apukám kitagad, ha ezt nála szóba hozom, így érthető módon egy idő után ez a téma lekerült a napirendről. Féltestvéremmel az internetnek hála, tudom a kapcsolatot tartani, igaz, nem túl intenzíven.
Azt hiszem, hogy egy mediátor jól jött volna azokban az években! Gondolom nemcsak az én családomban fordulnak elő ilyen esetek, de talán ha leírnál egy-két megoldási javaslatot, azzal sok olvasónak tudnánk segíteni! További sok sikert és jó cikkeket kívánok!
Szia: Laci”
Szia Laci!
Köszönöm, hogy megosztottad velem a 20 éven át tartó családi titkot, amelynek kitudódása neked (is) nagy fájdalmat okozhatott. Azt gondolom, a családi titkok nemhogy senkinek nem használnak, hanem kifejezetten ártanak: mérgezik a szívet és a családi kapcsolatokat!
Igen, mediációra nagy szükség lett volna – több szituációban és különböző személyek között is. Egyrészt édesapád és az ő 1. felesége között annak során, amikor a köztük levő kapcsolat elmérgesedett, majd az elválásuk után, tehát amikor édesapádnak kapcsolatot kellett volna fenntartania a féltestvéreddel (mert a leveledből úgy veszem ki, hogy ők teljesen eltávolodtak egymástól); másrészt édesapád és a felnőtt féltestvéred között; továbbá lehetett volna édesapád és édesanyád között is; nem szólva a te és a féltestvéred kapcsolatáról! Közöttetek még most is létrejöhetne a mediáció, bár nyilván a tüske és a konfliktus nem közöttetek van. Ti azzal, ha időről-időre találkoztok, beszélgettek, szép lassan megismeritek egymást, azzal létesíthettek és tarthattok fenn kapcsolatot egymással. Ennyi év kihagyás után azonban nem hiszem, hogy édesapád és a féltestvéred mély érzelmi kapcsolatot tudna kialakítani és ápolni.
Habár azt mindnyájan tudjuk, hogy a megbocsátásnak micsoda ereje van; és azt is, hogy a remény hal meg utoljára…
Rita mediátor
Oldal ajánlása emailben
X