ÖRÖKLÉSI VITA SORÁN MEDIÁCIÓ?

2013 február 5. | Szerző: Rita

„Kedves Rita!

Kérem, engedje meg, hogy megosszam önnel egy olyan emlékemet, amelyet az Ön utóbbi írása ébresztett fel bennem:

Édesapám lassan 15 éve nincs már közöttünk, így talán nem fogja bánni, ha elmesélem az ő történetét. Szüleivel és nővérével együtt nőtt fel szép családban, majd felnőttként „kirepülve a fészekből” önálló életet kezdett. Ennek részeként haláláig ápolta egyik idős rokonát, aki nála lakott, vele élt az utolsó pillanatig. Amikor meghalt, apám úgy érezte, hogy a hagyaték jelentős része őt illeti mivel sokat küzdött az idős néni ápolásával. Nővére szintén részt kért a hagyatékból. A vita közöttük egyre erősebb lett!

Aztán egy napon beütött a mennykő. Az egyik utolsó elosztásra váró darab egy kicsi előszobaszőnyeg volt. Ezt mind a ketten a magukénak akarták, azonban a nővére volt az erősebb és kitartóbb ő vitte magával a szőnyeget. A vita hevében olyanokat mondtak egymásnak, amelyet valószínűleg nem kellett volna, így a két testvér között megszűnt mindenféle kapcsolat. Életük hátralévő részében nem beszéltek többet egymással. Néha összefutottak szüleik sírjánál, de igyekeztek egymást elkerülni. Én nem is ismertem a nővérét, soha nem találkoztam vele.

Apám azon a napon bánta meg a makacsságát, amikor becsöngetett a postás és a kezébe adta a nővére gyászjelentését. Akkor sokat és hosszan sírt!

Így utólag azt gondolom, hogy ha akkor a szőnyeg mellett megjelenik egy mediátor és segít a két ember között fellángolt vita elcsendesítésében, akkor nemcsak apám, de sok mindenki más élete is másként alakult volna!

Köszönöm, hogy soraimat elolvasta! Üdvözlettel: Gábor”

 

Kedves Gábor!

Mivel Ön a nyilvánossághoz (is) szánta levelét, engedje meg, hogy azon keresztül válaszoljak rá – megköszönve megtisztelő bizalmát. Levelét olvasva első gondolatom az, hogy a jog és az erkölcs sajnos sokszor nem ugyanazt az „útmutatást” nyújtja, nem fedi mindig egymást – úgy ahogy az igazságszolgáltatás is tulajdonképpen jogszolgáltatás. (A bírók tehát valójában nem igazságot szolgáltatnak, hanem az éppen hatályban levő jogszabályok alapján kell dönteniük, valamiben még mérlegelési joguk sincs.) Jelen esetben gondolok most arra, hogy egyenesági öröklés esetén – a levélből nem derül ki, hogy az ápolt idős rokon kije volt az ön édesapjának, tegyük fel, hogy felmenője, és rajta, illetve a levélben említett nővéren kívül más nem minősült törvényes örökösnek – a jog szerint mindkettő leszármazónak (a testvéreknek) ugyanannyi jár a hagyatékból. Édesapjának annak idején persze lehetősége lett volna tartási szerződést kötni az ápolt személlyel, és akkor a hagyatékból őt nagyobb rész illethette volna; vagy az ápolt végrendeletben juttathatott volna nagyobb részt neki. Ez nyilvánvalóan nem történt meg, ezért nem volt „tiszta” a helyzet az ápolt halálakor. Ezért aztán mindnyájan érezzük, hogy erkölcsileg nem helyes, nem igazságos, hogy a nővér ugyanannyit kapott, mint az ön édesapja. Ez a jogi része a történetnek.

Ami a mediációs részét illeti, igen, azt gondolom, nagy szükség lett volna annak idején, vagy bármikor később is (mert ugye, évek teltek el teljes elszakítottságban) mediátorra, bár itt felmerül a szülők felelőssége is – amennyiben még éltek a „testvér-hidegháború” idején. Én ugyanis biztosan nem hagynám – akkor sem, ha már felnőtt korúak –, hogy gyermekeim így elszakadjanak egymástól, az örök haragot válasszák ahelyett, hogy egyenesen, nyíltan kommunikálnának egymással. Hiszen éppen a testvérek azok, akik annyira jó (lenne), ha egész életükben számíthatnak (számíthatnának) egymásra, akkor is, amikor a szüleik már nem élnek!

Persze tudom, hogy felnőttként sajnos nagyon sokan nincsenek jó viszonyban a testvérükkel, ami valószínűleg abból adódhat, hogy gyermekként sem voltak igazán jó testvérek. Meggyőződésem, hogy legnagyobb részt a szülőkön – a szülői nevelésen, viselkedésen, hozzáálláson, szereteten, stb. – múlik, hogy gyermekeik jó testvérek lesznek-e, és később érzik-e, átörökítik-e, hogy milyen nagy ereje van a családi kötelékeknek!

Igen, ezekben az esetekben is jó lenne, ha a felek mediátorhoz fordulnának, hiszen alapvető igénye valamennyiünknek, hogy kapcsolataink rendben és tisztázottak legyenek! A legjobb hír talán az, hogy szemben egy jogvitával – ahol kizárólag a jogok és kötelezettségek számítanak -, a mediáció során a felek igények és érdekek mentén igyekeznek megállapodást kötni egymással.

ÚJ UTAK AZ ISKOLAI KONFLIKTUSOK KEZELÉSÉBEN – 2. rész

2013 január 10. | Szerző: Rita

Milyen alternatív vitarendező módszerek vannak/lehet(né)nek tehát a pedagógusok kezében az agresszióra válaszul? És mitől alternatív? Attól, hogy a felek a fegyelmi, bírósági (hatósági) eljárás helyett vagy esetleg amellett alkalmazzák.

Azt gondolom, az első és legfontosabb, hogy a konfliktus keletkezésekor a pedagógus hajlandó legyen/belső motivációja legyen arra, hogy a hagyományos büntetési eszközök (intő, figyelmeztetés, kiközösítés, elbocsátás) helyett egész más utat válasszon a vita feloldására. Ezt kívülről ráerőltetni senkire nem lehet. Persze az iskola vezetőségének álláspontja, pedagógusaik ezirányú képzésekre küldése nyilván mértékadó. Előfordulhat, hogy a fiatal, pályakezdő pedagógusok számára könnyebben fog menni a szemléletváltás, hiszen még nincsenek berögzült válaszreakcióik és tapasztalataik az agresszióra viszonyulásra, és jó esetben még lelkesek is, tehát nyitottak minden újra, másra, mint amit eddig láttak vagy amit eddig tanultak. Másrészről azonban nekik is van egy addigi életútjuk, addigra kialakult szemléletük, amelyből esetleg ugyanúgy hiányzik – mivel nem ismerik – az alternatív konfliktusfeloldás mint módszer használata, mint tapasztaltabb kollégáik szemléletéből és eszköztárából. De jó lenne az OFI projektjét kiterjeszteni minél több – és nem csak szakképző – iskolára; illetve minél több iskolában bevezetni egy-egy alternatív vitarendezési eljárást, mint például a mediációt és a resztoratív eljárást.

1. Mediáció (közvetítés): erről a módszerről szól alapvetően a blogom, úgyhogy hosszan ezt most nem taglalnám. A lényege röviden az, hogy az ebben az eljárásban önkéntesen résztvevő felek egy pártatlan közvetítő (mediátor) segítségével igyekeznek a konfliktusukat saját maguk rendezni – elkerülve a hosszú és költséges bírósági eljárást. Célja egy, mindkét fél szempontjából „elég jó” megállapodás létrehozása.

Tipikus esetek az iskolai konfliktusok köréből:

tanár-diák közötti – például sorozatos késésből, illetve egyéb magatartásproblémákból adódó – konfliktusok;

tanár-tanár közötti – például oktatási, nevelési módszerkülönbségekből adódó – összetűzések;

tanár-szülő közötti – a gyermek iskolai viselkedéséből, hozzáállásából kiinduló – konfliktusok.

2. Resztoratív (helyreállító) eljárás: általában normaszegés, károkozás esetén javasolt alternatív vitarendezési eljárás, amelynek során a sérelemben érdekelt összes résztvevő összeül, és az ún. facilitátor vezetésével a felek együttesen találják meg a válaszokat. A célja az, hogy az elkövetőt a közösség ne vesse ki magából, ne közösítse ki, hanem az elkövető érezve a közösség megtartó erejét és belátva tette súlyát, illetve annak következményeit, felelősségteljesen reagáljon, bocsánatot kérjen, és hozza helyre/tegye jóvá a hibát (normasértést). Alapelve: nem az elkövetőt mint embert, hanem a tettét ítélik el.

Tipikus esetek:    diák-diák közötti – verekedéssé fajuló – konfliktusok;

tanár-diák közötti – károkozás (rongálás) miatti – konfliktusok.

Tipikus kérdések: Mi történt? Kit és hogyan érintett? Mit kellene tenni ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?

Nyilván a két eljárás nem válik el élesen egymástól, sőt, van, amikor együtt alkalmazandó (ld. büntetőjogi mediáció körébe tartozó resztoratív mediáció). A cél ugyanaz: a jövőbeli közös együttműködés reményében a hagyományos – bírósági, hatósági – eljárások helyett alternatív módon megoldás(oka)t találni a problémáikra, nem kívülről/felülről érkező eszközökkel, hanem az érdekeltek aktív bevonásával!

 

MILYEN IS A KONFLIKTUSHOZ VALÓ (V)ISZONYUNK?

2012 október 17. | Szerző: Rita

Sokan azt gondolják, hogy probléma, és keseregnek rajta, ha konfliktusuk van valakivel. Igyekeznek attól szabadulni vagy nem tudomást venni róla.

Pedig a konfliktus az élet és a társas kapcsolatok természetes velejárója! Ha ezt tudjuk, sőt, magunkban tudatosítjuk, egész más lesz magához a konfliktushoz való viszonyulásunk is.

Az az érdekes, hogy nem csak a tárgyaló felek konfliktushoz való viszonya határozza meg a mediációs eljárás – jó esetben csak a – kezdetét, hanem a mediátornak a konfliktushoz való hozzáállása is. Ha mondjuk, a mediátor azt gondolja, hogy a konfliktus kiküszöbölendő, másképp közelíti meg az egész mediációs eljárást, mint az a mediátor, aki szerint a konfliktus az élet része, amit tudomásul kell venni, és „használni” kell a közvetítői eljárás folyamán (is). Ha a mediátor az előbbi attitűddel rendelkezik, akkor a mediációs eljárás során – miközben igyekszik a konfliktust kiküszöbölni – heves érzelmi reakciói lehetnek, még az is előfordulhat, hogy erőszakos is lehet a felekkel a „sikeres” megegyezés érdekében.

Be kell vallanom, kezdetben én is beleestem ebbe a hibába… Erélyesen „segítettem”, megérintődtem, vagy valamelyik fél mellé álltam (persze ez csak később tudatosult bennem), ami ebben a szakmában nyilvánvalóan a legnagyobb hiba.

Hiszen pont az a lényeg, hogy én senkit sem képviselek, a felek „között” állok a szó minden értelmében. Az én dolgom az, hogy sikerüljön a feleknél a konkrét vita vonatkozásában szemléletváltozást elérni; kimozdítani a feleket az adott konfliktussal kapcsolatban kialakult merev álláspontjukból, hogy készek legyenek olyan megoldások elfogadására is, amelyeket esetleg korábban elutasítottak.

Ahogy a konfliktus az élet része, úgy a konfliktus feloldása és a megbékélés természetes emberi igény, ami mindannyiunkban benne él!

 

Mit szeretnék?

2012 október 6. | Szerző: Rita

Magyarországon kevesen ismerik a mediátor fogalmát, azt pedig még kevesebben tudják pontosan, hogy mi is a feladata. A szögletes jogi megoldások és a sokszor önkényes személyi döntések között a mi feladatunk, hogy megkeressük azokat a megoldásokat, amelyek egy kapcsolatban megoldhatatlannak tűnnek. Ez sokszor nehéz, embert próbáló feladat. Azonban az elért eredmények mindig magukért beszélnek! Egy-egy keményebb nap után a legnagyobb ajándék, a legjobb fizetség, amikor a velem szemben ülők szemébe nézek és azt látom, hogy igen, tényleg sikerült megoldani azt a problémát, amivel hozzám jöttek! Ez mindig nagyszerű érzés!

Erről szeretnék ebben a blogban írni! És még mindarról, ami ezzel kapcsolatosan majd az eszembe jut!

—————————–

Mi is az a mediáció? Úgy gondolom, fel kell tennünk ezt a kérdést, mert hiába hangzik el egyre többször, hiába tevékenykedik egyre több mediátor, ma Magyarországon még mindig nagyon sokan nem tudják, eszik-e vagy isszák ezt. Gyerekcipőben jár. Nálunk „közvetítő” a szinonimája, de ennél többet jelent valójában: a mediátor a „közvetítés” során békéltet, egyeztet, közbenjár.