Önök kérdeztek, én válaszolok!
2013 november 18. | Szerző: Rita
Az elmúlt hónapokban rengeteg kérdést kaptam, amelyekre most megpróbálok válaszolni.
A mai kérdés:
6. Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó mediátornak? Bárki lehet mediátor? Mediálhat valaki jól előképzettség nélkül?
Ismernie kell önmagát, különösen azt, hogy neki milyen a viszonya a konfliktusokhoz, milyen konfliktuskezelési módszerei vannak, mennyire kompromisszum kész. Szüksége van empátiára, jó kommunikációs készségre. Az a jó, ha értő figyelemmel tudja a feleket meghallgatni, ha sikerül bizalmi légkört teremtenie.
A lehetőség nyilván mindenki számára adott, aki mediátorrá szeretné képezni magát – általában az ún. segítő szakmákból érkeznek a szakemberek a képzésekre -, mert ez egy szakma, aminek megvannak a maga szabályai, technikája. Azt gondolom ugyanakkor, hogy nem tud mindenki jó mediátorrá válni, mert kell hozzá ösztönös érzék és bizonyos készségek is.
Önök kérdeztek, én válaszolok!
2013 november 11. | Szerző: Rita
Egy évvel ezelőtt indult el ez a kis blog, azért, hogy bemutassam a mediáció világát, a mediátor munkáját. Az elmúlt hónapokban rengeteg kérdést kaptam, amelyekre most megpróbálok válaszolni.
A mai kérdés:
5. Elsősorban bíróságok mellett működnek most mediátorok. Ki lehet ezt a kört bővíteni mondjuk iskolákra, önkormányzatokra egyéb helyekre?
A mediátorok önállóan működnek – nem a bíróságok mellett. Más kérdés, hogy bírósági közvetítői tevékenységet végezhet a megfelelő képzettséggel rendelkező kijelölt bírósági titkár. Természetesen elvben igénybe vehető – megfelelő képzettséggel rendelkező és névjegyzékbe vett – mediátor az oktatásban, egészségügyben, büntetőeljárásban, munkaügyben is.
Egy igazi nyári téma: viharos hullámok egy vízitúra csapatban
2013 július 25. | Szerző: Rita
Néhány hete nem jelentkeztem a legszebb anyai örömek miatt! Olvasóim azonban több levéllel is megkerestek, amelyekre privátban elküldtem a válaszokat. Az alábbiakban azonban ismét megosztok mindenkivel egy történetet, amely úgy gondolom, sokunk számára ismerős lesz:
“Szia Rita!
Az egyik olvasói levél juttatta eszembe azt a történetet, amit szeretnék az olvasókkal megosztani. Tíz évig jártam egy vízitúra csapatba, ahol életre szóló élményeket szereztem. Itt nőttem fel, itt lettem igazán ember. Az évek során sok változás történt a tagságban, és egy idő után a vezetésben is. A csapatunkhoz betársult egy másik gárda is, amelynek vezetője egy idő után megpróbálta az egész társaságot az irányítása alá vonni. Ennek egy ideig a mi vezetőnk ellenállt. Közben zajlottak a táborok, élveztük a napsütést, a vizet, a csinos lányok látványát. Azonban eljött egy őszi nap, amikor vezetőnk úgy döntött, hogy nem bír a másik vezetővel együtt dolgozni, és lemondott. Az indok az volt, hogy a másik irányító élete fő műveként tekintett egy húszfős túra csapatra és egy kis csónakháznak. A mi első emberünknek pedig az volt a célja, hogy minél többen jöjjenek, jól érezzék magukat, és kialakuljon egy széles réteg, amelynek tagjai aktív részesei lesznek a következő éveknek.
A két ember már egymásra sem tudott nézni, nem beszéltek egymással, így nem tűnt sok esély arra, hogy tovább tudjanak együtt dolgozni. Próbálkoztunk mindenféle rábeszélő technikával, de nem jártunk sikerrel!
Nem sokkal később elkezdett fogyatkozni a csapat, megszűntek a túrák, bezárt a csónakház, véget ért egy nagyszerű álom. Vajon egy mediátor tudott volna segíteni a megfelelő pillanatban?
Köszönöm:
Gergő”
Kedves Gergő!
Hiszem és vallom, hogy amennyiben két ember nem tud egymással szót érteni (mindegy, milyen okból kifolyólag), de mindkettőben – és ez a kulcsszó: mindkettőben! – megvan a készség, a hajlandóság a megegyezésre, a ki-vagy megbékélésre, akkor tud segíteni a mediátor. Tehát amíg egyikük vagy mindketten annyira sértettnek érzik magukat, hogy csak a saját maguk igazát hallják és fújják, addig nem lehet rajtuk segíteni! Tehát a leveledben említett megfelelő pillanat az lett volna, amikor nyitottnak mutatkoztak volna arra, hogy a másik fél álláspontját is meghallják, és ráadásul mindketten ugyanolyan fontosnak találják a csónakház „életben maradását”, továbbra is szívügyük legyen a csapat- és a vízitúra-szervezés!
Sajnos ezt a pillanatot nem mindig sikerül időben észlelni. Biztos vagyok benne, hogy rajtuk kívül a közösség passzivitása is hozzájárult a helyzet elmérgesedéséhez. Gondolom a társaid is látták, hogy mi zajlik, de mivel nem tettek semmit ezért részben ők is hibásak abban, hogy nem sikerült a csapat boldogságát megtartani.
Mediátorként azt remélem, hogy nemcsak a két szemben álló, de az egykori tagság is tudott valamit az esetből magának leszűrni és a későbbiekben jobban és sikeresebben tudtak hasonló eseteket kezelni!
Napsütéses nyarat kívánok!
Rita mediátor
Kedves, de meddig….
2013 június 12. | Szerző: Rita
Róbert nevű olvasóm különleges, de sokak számára ismerős problémával jelentkezett:
Kedves Rita!
Nagyon el vagyok keseredve! Egy kedves barátomról kiderült, hogy csak egy bizonyos szintig kedves, ameddig számára ez megéri!
Közel hét éve ismerjük egymást. Átestünk már számtalan közös élményen, sok rosszon és még több jón is. Mindent meg tudunk egymással beszélni, legalábbis eddig így hittem!
Én komoly anyagi problémába sodortam magam a saját hibámból. Semmi illegális, csak sok-sok tartozást halmoztam fel a hatóságok felé. Tudom, hogy a barátomnak lehetősége van a számomra szükséges fedezetet biztosítani, erre egyébként egyszer már tett is szóban ígéretet.
Most jött el az a pillanat, amikor jeleztem, hogy szükségem lesz a segítségére. Ekkor meglepetésemre nem azt mondta, hogy bocs, de meggondoltam magam. Elkezdett arról beszélni, hogy amit kértem tőle az neki túl sok, nem fér bele a lehetőségeibe. Ezt ő is meg én is tudtam, hogy nem igaz.
Így most eléggé el vagyok keseredve. Nemcsak a pénz miatt! Ha buknom kell, akkor bukjak a saját hibámból! Az jobban fáj, hogy a kettőnk közötti kapcsolat ezek szerint nekem jelentett többet, mint neki!
Azóta többször beszéltünk, de ez a kérdés nem került előtérbe! Vajon van értelme vele erről beszélni? Én rontottam el valamit? Lehet, hogy nem is ekkora a gond, csak én értem félre? Nem tudom a válaszokat!
Róbert
Kedves Róbert!
A pénz igen érzékeny téma, sokan sokfélét gondolnak róla és más-más viszony fűzi őket a mindennapi fizetőeszközhöz. Tudjuk, hogy barátságok, kapcsolatok (akár országok közötti kapcsolatok is) mentek már tönkre a pénz – kölcsöne, hiánya, kezelése, tartozás, stb. – miatt. Ismerek olyan embert, akinek sok barátja van, de barátnak – elvből – soha nem ad kölcsön! Ezt ő nyíltan felvállalja, tudják is róla, és ezzel együtt fogadták őt el (már aki elfogadta). Nem akarja, hogy a pénz miatt menjen tönkre a barátságuk! Én helyesnek tartom, hogy ezt ő előre – nyílt kommunikációban – közölte mindenkivel, ez így fair. Még akkor is, ha egyesek megsértődtek rá, nem értenek vele egyet, de mivel ő következetes e témában, nincsenek félreértések. Igaz, ez az ő hozzáállása!
Az biztos, hogy az idő mindent megváltoztathat. Véleményem szerint helyes, hogyha adsz néhány napot vagy hetet arra, hogy magadban átgondolt azt az ítéletet, amit megalkottál róla. Lehet, hogy a későbbiekben már másképp látod majd a kapcsolatotokat.
Valószínűnek tartom, hogyha közösen sikerülne megtalálnotok a mindenkinek tökéletes megoldást, azzal megoldódhatna ez a probléma!
Azt hiszem, ez a lényeg: merjünk őszintén, nyíltan kommunikálni, mert ennek hiányából fakad a legtöbb konfliktus!
Légy bizalommal a másik iránt!
Rita mediátor
Mindennapi Mediátor
2013 június 3. | Szerző: Rita
Egy új gondolat fogalmazódott meg bennem néhány hónappal ezelőtt! Ennek első eredménye lett a “Mindennapi Mediátor ” létrejötte. Aki úgy érzi, hogy szeretné használni, de csak otthon vagy csak szűk körben, kattintson, és minden fontos információt megtudhat!
MILYEN IS A KONFLIKTUSHOZ VALÓ (V)ISZONYUNK?
2012 október 17. | Szerző: Rita
Sokan azt gondolják, hogy probléma, és keseregnek rajta, ha konfliktusuk van valakivel. Igyekeznek attól szabadulni vagy nem tudomást venni róla.
Pedig a konfliktus az élet és a társas kapcsolatok természetes velejárója! Ha ezt tudjuk, sőt, magunkban tudatosítjuk, egész más lesz magához a konfliktushoz való viszonyulásunk is.
Az az érdekes, hogy nem csak a tárgyaló felek konfliktushoz való viszonya határozza meg a mediációs eljárás – jó esetben csak a – kezdetét, hanem a mediátornak a konfliktushoz való hozzáállása is. Ha mondjuk, a mediátor azt gondolja, hogy a konfliktus kiküszöbölendő, másképp közelíti meg az egész mediációs eljárást, mint az a mediátor, aki szerint a konfliktus az élet része, amit tudomásul kell venni, és „használni” kell a közvetítői eljárás folyamán (is). Ha a mediátor az előbbi attitűddel rendelkezik, akkor a mediációs eljárás során – miközben igyekszik a konfliktust kiküszöbölni – heves érzelmi reakciói lehetnek, még az is előfordulhat, hogy erőszakos is lehet a felekkel a „sikeres” megegyezés érdekében.
Be kell vallanom, kezdetben én is beleestem ebbe a hibába… Erélyesen „segítettem”, megérintődtem, vagy valamelyik fél mellé álltam (persze ez csak később tudatosult bennem), ami ebben a szakmában nyilvánvalóan a legnagyobb hiba.
Hiszen pont az a lényeg, hogy én senkit sem képviselek, a felek „között” állok a szó minden értelmében. Az én dolgom az, hogy sikerüljön a feleknél a konkrét vita vonatkozásában szemléletváltozást elérni; kimozdítani a feleket az adott konfliktussal kapcsolatban kialakult merev álláspontjukból, hogy készek legyenek olyan megoldások elfogadására is, amelyeket esetleg korábban elutasítottak.
Ahogy a konfliktus az élet része, úgy a konfliktus feloldása és a megbékélés természetes emberi igény, ami mindannyiunkban benne él!
Büntetés vagy helyreállítás? Megtorlás vagy megbékélést hozó megállapodás? Avagy: Mire megyünk a resztoratív szemlélettel?
2015 június 18. | Szerző: Rita
Mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol a tanulót verekedésen vagy vandalizmuson kapó tanár ahelyett, hogy automatikusan intőt adna a gyereknek, ilyesmiket kérdezne tőle:
A sértett (áldozat) pedig a következő kérdéseket kapná:
És mindezek a kérdések egy olyan fórumon hangoznának el, ahova az elkövető (sértő fél) mellett az áldozat (sértett) és egyéb érdekelt fél is önként venne részt annak reményében, hogy sikerül egy olyan, minden fél anyagi és érzelmi szükségleteit figyelembe vevő, az elkövető – őszinte megbánása utáni – aktív felelősségvállalásán alapuló és a jóvátételre irányuló megállapodást létrehozni, amellyel minden fél egyetért, és még a közösséget is erősíti!
Idealisztikus? Utópisztikus elképzelés?
Lehet, hogy annak tűnik elsőre, pedig léteznek helyek, közösségek, iskolák – Magyarországon is (pl. a Zöld Kakas Líceum) –, munkahelyek, ahol már több éve (évtizede) nagyon is jól működnek ezek az ún. resztoratív gyakorlatok.
A resztoratív szemlélet néhány eleme (közel sem kimerítő felsorolásban):
Ennek széles spektrumába volt szerencsém egy kicsit bepillantani a 2015. június 10-12-e között Budapesten az IIRP (International Institute for Restorative Practises – Resztoratív Gyakorlatok Nemzetközi Intézete) szervezésében megrendezésre került nemzetközi konferencián, ahol a világ különböző országaiból (Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Hollandia, Magyarország, stb.) érkezett neves szakemberek osztották meg velünk és egymással tapasztalataikat az általuk vezetett intézményekben, projektekben alkalmazott resztoratív gyakorlatokról; e szemlélet és módszer értékeiről vallottak.
Muszáj megemlítenem Herczog Mária szociológus, gyermekvédelmi szakértő nevét, aki már 2000 óta, Magyarországon elsőként szervez resztoratív és családi döntéshozó konferenciákat. Nem hagyhatom ki Negrea Vidiát (az IIRP magyarországi társszervezetének, a Közösségi Szolgáltatások Alapítványának igazgatóját) sem, aki szintén másfél évtizede dolgozik resztoratív gyakorlatok bevezetésén a magyarországi iskolákban, gyermekotthonokban, áldozatsegítésben, valamint a börtönből szabadulók reintegrációjának gyakorlatában.
Mindezek ellenére miért tudnak mégis nagyon kevesen hazánkban a resztoratív szemléletről (ugyanúgy, mint egyéb alternatív vitarendező eljárásokról, például a mediációról), pláne a gyakorlatról? Miért nem ilyen szemlélettel működnek az iskolák, munkahelyek és egyéb közösségek? Vajon azért, mert annyira mélyen gyökerezik társadalmunkban a büntető igazságszolgáltatás eszménye, a „szemet szemért” elv? Vagy azért, mert az ezen a területen elkötelezett szakemberek hangja valamiért nem jut el a jogalkotóig és onnan a társadalomba?
Herczog Máriának a konferencián elhangzott egyik gondolata jut erről eszembe: a resztoratív szemlélettel való azonosulás emócionális folyamat; amíg tehát valaki nincs érzékenyítve rá, nincs személyes bevonódása, addig nem jön el az áttörés!
Kedves kollégák! Türelem! Ezek szerint mindenkinek csak a saját mikrokörnyezetében – családjában, lakóközösségében, gyermekének iskolájában és a munkahelyén – kell a resztoratív szemléletet szenvedéllyel képviselni, és egyszer csak (talán néhány év, de lehet, hogy egy emberöltő), eljön a hőn áhított áttörés, amikor már nem a büntetés „kiosztása” lesz egy közösség elsődleges célja…
Mire megyünk (mennénk) tehát a resztoratív szemlélettel?
Nagyon is sokra! Például arra, hogy:
Ez nem elég?
(Forrás: http://www.iirp.eu/hu/ , Fellegi Borbála: Út a megbékéléshez)
Oldal ajánlása emailben
X