Büntetés vagy helyreállítás? Megtorlás vagy megbékélést hozó megállapodás? Avagy: Mire megyünk a resztoratív szemlélettel?

2015 június 18. | Szerző: Rita

Mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol a tanulót verekedésen vagy vandalizmuson kapó tanár ahelyett, hogy automatikusan intőt adna a gyereknek, ilyesmiket kérdezne tőle:

• Mi történt? Mire gondoltál, amikor ezt tetted? Most mit gondolsz a történtekről?
• Szerinted kiket és hogyan érintett az, amit tettél?
• Mit gondolsz, mit kellene tenned ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?

A sértett (áldozat) pedig a következő kérdéseket kapná:

• Mit gondoltál, amikor rájöttél, mi történt?
• Hogyan hatott ez rád és másokra?
• Mi volt számodra a legnehezebb?
• Szerinted minek kellene történnie, hogy a dolgok rendbejöjjenek?

És mindezek a kérdések egy olyan fórumon hangoznának el, ahova az elkövető (sértő fél) mellett az áldozat (sértett) és egyéb érdekelt fél is önként venne részt annak reményében, hogy sikerül egy olyan, minden fél anyagi és érzelmi szükségleteit figyelembe vevő, az elkövető – őszinte megbánása utáni – aktív felelősségvállalásán alapuló és a jóvátételre irányuló megállapodást létrehozni, amellyel minden fél egyetért, és még a közösséget is erősíti!

Idealisztikus? Utópisztikus elképzelés?

Lehet, hogy annak tűnik elsőre, pedig léteznek helyek, közösségek, iskolák – Magyarországon is (pl. a Zöld Kakas Líceum) –, munkahelyek, ahol már több éve (évtizede) nagyon is jól működnek ezek az ún. resztoratív gyakorlatok.

A resztoratív szemlélet néhány eleme (közel sem kimerítő felsorolásban):

• a normasértés nem pusztán szabályszegés, hanem konfliktus és a „béke” megbomlása, amit az elkövetőnek jóvá kell tennie
• a jóvátétel csak olyan módon, olyan cselekménnyel történhet, amelyet a sértett és a közösség is elfogad
• a tett nem azonos az elkövető személyével (ezáltal elkerülhető a megbélyegzés)
• a konfliktus egyúttal lehetőség is például valamilyen érték megerősítésére, valami újnak a megalapozására
• a másik ember tiszteletben tartása, elfogadása
• együttműködés keresése
• hit a változásban

Ennek széles spektrumába volt szerencsém egy kicsit bepillantani a 2015. június 10-12-e között Budapesten az IIRP (International Institute for Restorative Practises – Resztoratív Gyakorlatok Nemzetközi Intézete) szervezésében megrendezésre került nemzetközi konferencián, ahol a világ különböző országaiból (Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Hollandia, Magyarország, stb.) érkezett neves szakemberek osztották meg velünk és egymással tapasztalataikat az általuk vezetett intézményekben, projektekben alkalmazott resztoratív gyakorlatokról; e szemlélet és módszer értékeiről vallottak.

Muszáj megemlítenem Herczog Mária szociológus, gyermekvédelmi szakértő nevét, aki már 2000 óta, Magyarországon elsőként szervez resztoratív és családi döntéshozó konferenciákat. Nem hagyhatom ki Negrea Vidiát (az IIRP magyarországi társszervezetének, a Közösségi Szolgáltatások Alapítványának igazgatóját) sem, aki szintén másfél évtizede dolgozik resztoratív gyakorlatok bevezetésén a magyarországi iskolákban, gyermekotthonokban, áldozatsegítésben, valamint a börtönből szabadulók reintegrációjának gyakorlatában.

Mindezek ellenére miért tudnak mégis nagyon kevesen hazánkban a resztoratív szemléletről (ugyanúgy, mint egyéb alternatív vitarendező eljárásokról, például a mediációról), pláne a gyakorlatról? Miért nem ilyen szemlélettel működnek az iskolák, munkahelyek és egyéb közösségek? Vajon azért, mert annyira mélyen gyökerezik társadalmunkban a büntető igazságszolgáltatás eszménye, a „szemet szemért” elv? Vagy azért, mert az ezen a területen elkötelezett szakemberek hangja valamiért nem jut el a jogalkotóig és onnan a társadalomba?

Herczog Máriának a konferencián elhangzott egyik gondolata jut erről eszembe: a resztoratív szemlélettel való azonosulás emócionális folyamat; amíg tehát valaki nincs érzékenyítve rá, nincs személyes bevonódása, addig nem jön el az áttörés!

Kedves kollégák! Türelem! Ezek szerint mindenkinek csak a saját mikrokörnyezetében – családjában, lakóközösségében, gyermekének iskolájában és a munkahelyén – kell a resztoratív szemléletet szenvedéllyel képviselni, és egyszer csak (talán néhány év, de lehet, hogy egy emberöltő), eljön a hőn áhított áttörés, amikor már nem a büntetés „kiosztása” lesz egy közösség elsődleges célja…

Mire megyünk (mennénk) tehát a resztoratív szemlélettel?

Nagyon is sokra! Például arra, hogy:

• más lesz a hozzáállásunk az embertársainkhoz: tudunk nekik (és magunknak is) tiszta lapot adni újra és újra
• kapcsolataink mélyebbek és őszintébbek lehetnek
• kapcsolatunk megmaradhat a sértő féllel
• empátiás készségünk nő; képesek leszünk mások szükségleteit, szempontjait észrevenni
• nő bennünk a megértés, elfogadás és együttműködés készsége
• környezetükre érzékenyen reagáló, segítőkész, empatikus, másokra odafigyelő, emellett felelősséget vállalni tudó gyerekeket tudunk nevelni!

Ez nem elég?

(Forrás: http://www.iirp.eu/hu/ , Fellegi Borbála: Út a megbékéléshez)

ÚJ UTAK AZ ISKOLAI KONFLIKTUSOK KEZELÉSÉBEN – 2. rész

2013 január 10. | Szerző: Rita

Milyen alternatív vitarendező módszerek vannak/lehet(né)nek tehát a pedagógusok kezében az agresszióra válaszul? És mitől alternatív? Attól, hogy a felek a fegyelmi, bírósági (hatósági) eljárás helyett vagy esetleg amellett alkalmazzák.

Azt gondolom, az első és legfontosabb, hogy a konfliktus keletkezésekor a pedagógus hajlandó legyen/belső motivációja legyen arra, hogy a hagyományos büntetési eszközök (intő, figyelmeztetés, kiközösítés, elbocsátás) helyett egész más utat válasszon a vita feloldására. Ezt kívülről ráerőltetni senkire nem lehet. Persze az iskola vezetőségének álláspontja, pedagógusaik ezirányú képzésekre küldése nyilván mértékadó. Előfordulhat, hogy a fiatal, pályakezdő pedagógusok számára könnyebben fog menni a szemléletváltás, hiszen még nincsenek berögzült válaszreakcióik és tapasztalataik az agresszióra viszonyulásra, és jó esetben még lelkesek is, tehát nyitottak minden újra, másra, mint amit eddig láttak vagy amit eddig tanultak. Másrészről azonban nekik is van egy addigi életútjuk, addigra kialakult szemléletük, amelyből esetleg ugyanúgy hiányzik – mivel nem ismerik – az alternatív konfliktusfeloldás mint módszer használata, mint tapasztaltabb kollégáik szemléletéből és eszköztárából. De jó lenne az OFI projektjét kiterjeszteni minél több – és nem csak szakképző – iskolára; illetve minél több iskolában bevezetni egy-egy alternatív vitarendezési eljárást, mint például a mediációt és a resztoratív eljárást.

1. Mediáció (közvetítés): erről a módszerről szól alapvetően a blogom, úgyhogy hosszan ezt most nem taglalnám. A lényege röviden az, hogy az ebben az eljárásban önkéntesen résztvevő felek egy pártatlan közvetítő (mediátor) segítségével igyekeznek a konfliktusukat saját maguk rendezni – elkerülve a hosszú és költséges bírósági eljárást. Célja egy, mindkét fél szempontjából „elég jó” megállapodás létrehozása.

Tipikus esetek az iskolai konfliktusok köréből:

tanár-diák közötti – például sorozatos késésből, illetve egyéb magatartásproblémákból adódó – konfliktusok;

tanár-tanár közötti – például oktatási, nevelési módszerkülönbségekből adódó – összetűzések;

tanár-szülő közötti – a gyermek iskolai viselkedéséből, hozzáállásából kiinduló – konfliktusok.

2. Resztoratív (helyreállító) eljárás: általában normaszegés, károkozás esetén javasolt alternatív vitarendezési eljárás, amelynek során a sérelemben érdekelt összes résztvevő összeül, és az ún. facilitátor vezetésével a felek együttesen találják meg a válaszokat. A célja az, hogy az elkövetőt a közösség ne vesse ki magából, ne közösítse ki, hanem az elkövető érezve a közösség megtartó erejét és belátva tette súlyát, illetve annak következményeit, felelősségteljesen reagáljon, bocsánatot kérjen, és hozza helyre/tegye jóvá a hibát (normasértést). Alapelve: nem az elkövetőt mint embert, hanem a tettét ítélik el.

Tipikus esetek:    diák-diák közötti – verekedéssé fajuló – konfliktusok;

tanár-diák közötti – károkozás (rongálás) miatti – konfliktusok.

Tipikus kérdések: Mi történt? Kit és hogyan érintett? Mit kellene tenni ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?

Nyilván a két eljárás nem válik el élesen egymástól, sőt, van, amikor együtt alkalmazandó (ld. büntetőjogi mediáció körébe tartozó resztoratív mediáció). A cél ugyanaz: a jövőbeli közös együttműködés reményében a hagyományos – bírósági, hatósági – eljárások helyett alternatív módon megoldás(oka)t találni a problémáikra, nem kívülről/felülről érkező eszközökkel, hanem az érdekeltek aktív bevonásával!