TÁVMEDIÁCIÓ?!
2013 március 29. | Szerző: Rita
A minap Csaba nevű ismerősöm megkeresett telefonon azzal, hogy nézzem át a garázs adásvételi szerződését, hogy jogi szempontból megfelelő-e. Csaba volt az eladó, Péter a vevő. Csaba régi jó ismerősöm, Pétert látásból ismerem; egy házban laknak. Átnézés után véleményezve és korrektúrázva visszaküldtem neki a szerződést. Másnap Csaba felhívott azzal, hogy este ráérnék-e egy konferencia-beszélgetésre, mert a vevőnek, bár van a szerződéssel kapcsolatban néhány észrevétele, minél hamarabb szeretné nyélbe ütni az adásvételt. Este 10-kor volt (!) mindkét félnek jó, így végül én is rábólintottam, nem akartam húzni az időt, mert éreztem, hogy Csabának is igen sürgős az ügylet.
Egy szó, mint száz, skype-on konferencia-beszélgetést tartottunk, így hallhattuk egymást mindhárman. Az eladó is, a vevő is elkezdte a számára fontos részletek kibeszélését, külön-külön ecsetelve érdekeiket, igyekezve meggyőzni a másikat igazáról. Én meg egyszer csak azon kaptam magam, hogy a jogászi státuszból kilépve, igyekszem az érdekeiket egymáshoz közelíteni, mindkettejük számára valamilyen biztosítékot belevenni a szerződésbe és nem pusztán a jogok-kötelezettségek mentén tárgyalni. Pont, mint ahogy egy mediátor tenné! 🙂
Éjjel 11 felé a vevőnek hirtelen valami nagyon nem tetszett, olyannyira, hogy azt mondta, rögtön el is áll vételi szándékától, ha bizonyos pontot nem írunk át a szerződésben úgy, ahogy azt ő szeretné. Na, ekkor kellett nekem résen lenni! Az eddig elhangzottakból kiderült ugyanis, hogy Péter igazából nagyon akarja a garázst, fel akarja újítani, és ott valamiféle üzleti tevékenységbe kezdeni. A fő érvem tehát az volt, hogy hirtelen felvillantottam neki, mért nem érné meg elszalasztania az ügyletet: ha egy vadidegen venné meg a garázst – ugye mindnyájan tudjuk, sokan vadásznak tágas garázsra, ahol sokféle hobbitevékenységet lehet folytatni – nem tudná hol megvalósítani az egyébként kézenfekvő helyre tervezett álmát. Ezzel sikerült Pétert lehiggasztanom, rögtön hatott rá az álma elvesztésétől való félelem! Ezután sikerült folytatni az egyeztetést, amíg mindkettejüknek elég jó nem lett az eredmény.
Másnap Csaba örömmel újságolta a jó hírt: nem csak aláírták a szerződést, hanem Péter már ki is fizette neki egy összegben a vételárat!
Ez az eset a mediációnak nyilván nem egy iskolapéldája, hiszen az mindig személyesen, mindegyik fél közvetlen jelenlétével zajlik, de arra bizonyság volt nekem, hogy maga a módszer még a telekommunikáció eszközeivel is működik! Tehát, ha úgy tetszik, létezik távmediáció! 🙂
NŐNAP ÉS MEDIÁCIÓ?
2013 március 8. | Szerző: Rita
Ma reggel. Épp a 2 kisfiam tanárnőinek keresem a krepp papírt, hogy a tegnap (természetesen általam) vásárolt hagymás jácintokat szépen becsomagoljuk – együtt a fiúkkal. Amikor belépek a nappaliba, ott állnak előttem életem férfiai: a férjem, Soma (akiről tudni kell, hogy az utolsó pillanat utáni percig kihasználja az alvásidőt:)), nagyobbik fiam, Doma és kisebbik fiam, Zala. Állnak és nagyon szépen néznek rám és boldog nőnapot kívánnak nekem és a kis pocaklakó Majának! Igaz, virág még nincs a kezükben (hol van még a nap vége?, és tudjuk, tegnap még nem volt nőnap), de akkor is: jól esik!
Férjemnek, miután elvitte a srácokat az iskolába, sorolom, hogy akkor a nagycsaládot illetően kinek mit kellene vennie a nap folyamán – akikkel ma találkozik – és kit csak szóban felköszöntenie – akikkel csak a hétvégén fogunk összejönni. Persze, ő férfiként úgy gondolkozik, hogy hogyan lehetne a legegyszerűbben, leggyorsabban „túltennie” magát a nap feladatán, látom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában, hol fog útba ejteni egy lehetőleg olcsó virágárust, és bevásárolni a húgomnak, az ő 2 kislányának és a szomszéd, egyúttal rokon Éva néninek. Erre jövök én és keresztülhúzom – szerinte – a számításait:
– Tudod édesem, a húgomnak kinéztem egy nagyon szép tavaszi ajtódíszt, a kisebbik, 4 hónapos lányának egy virág alakú cumit vagy csörgőt…
Hááát, látni kellett volna az arcát (mintha egy vígjáték-jelenetben lettünk volna:)) Ekkor megszólal Ő:
– Drágám, meg sem merem kérdezni, Te mit szeretnél?!
– Ennyi idő (12 év házasság, előtte 2 év együttjárás) után nem tudod? Semmiképpen nem egy szál rózsát! Tudod, jön a tavasz, van egy szép kertünk és egy szép nagy asztalunk, ahol jól mutatnak a szép tavaszi virágok – ne adj’isten, egy kosárkába összeállítva… 🙂
Nem tudom, lányok, asszonyok, nőtársaim, Ti hogy vagytok vele, de tényleg vannak dolgok, amiben minden férfi egyforma! Lehet, hogy ahhoz valóban nőnek kell születni, hogy az ember odafigyeljen, vegye a fáradságot arra, hogy elejtett szavakból, félmondatokból tudja, igazán mire vágyik a szerette., Úgy látszik, a férfiak egy része (elnézést, nem reprezentatív a minta, csak a családból, baráti, ismeretségi körből vett tapasztalat azt mutatja) megragadt diákéveiben, amikor egy szál rózsával állítottak a kiszemelt leány elé – mindig…
Félreértés ne essék, nagyon szeretem a rózsát, de ugye tudjuk, mennyi gyönyörű virág található viszonylag elérhető közelségben?! 🙂
Egy szó mint száz: lehet, hogy a jeles napok közeledtével (amilyen a nőnap is) e témában is jól jönne a nyílt kommunikáció vagy a mediáció? Mivel tudjuk, a férfiak nem ismerik (fel), sőt sokszor kifejezetten utálják, amikor mi nők, célozgatunk, mosollyal bátorítunk, stb., ahelyett, hogy egyenesen a szemükbe mondanánk: édesem, akkor érezném a legjobban a rám irányuló szeretetedet, ha ezt meg azt tennéd/vennéd? Ilyen egyenesen. Na, ha ez valamiért nem megy, akkor jöhet a mediátor; leültetve a feleket, ahol mindketten elmondhatják (elmondják), hogy mit kérnek és mit várnak cserébe az általuk adott engedményekért. Ha jól sikerül a mediáció, még papírunk is lesz erről, amelyet a jeles nap előtt jól látható helyre ki is függesztehetünk! :))
Kedves Nőtársaim! Valamennyiünknek nagyon boldog nőnapot kívánok! Kívánom, hogy párunktól ezen a kedves napon (is) azt kapjuk, ami tényleg a szívünk vágya – ha netán egy kis sulykolás előzi is ezt meg!
CSALÁDI TITOK = MÉREG?
2013 február 26. | Szerző: Rita
Képzeljük el azt a szituációt, hogy valaki 20 év után tudja meg, hogy neki van egy rokona! Még akkor is, ha csak féltestvér, az embernek joga van tudni a rokonairól! Sajnos az ilyen jellegű családi titok olyan, mint a méreg, mérgez mindenkit, aki érintett: a szülőtársakat, az új kapcsolatot, a gyerekeket – értelmetlenül.
Most közlök egy olyan olvasói levelet, amely erről szól..
“Szia Rita mediátor!
Nagyon tetszik a blogod, jó, hogy valaki ehhez is ért! Arra gondoltam, hogyha leírom a féltestvérem sztoriját, talán azzal másnak is segíthetek.
Féltestvérem – egy lány – apukám első feleségétől született. A szülés elég sok problémával járt, majd apukám és a nővérem anyukája elhidegült egymástól és idővel később el is váltak. Én már apukám második házasságának gyümölcse vagyok. Féltestvéremmel huszonöt évig nem találkoztam, sőt a létezéséről is csak két évtized után szereztem tudomást! Amikor először találkoztunk, kértem, hogy meséljen apukámról, és megdöbbentett, hogy mennyire rossz, gonosz embernek látta őt. Utólag persze beláttam, hogy ő nem kapott apát, csak valakit, aki nem akart vele szóba állni, és úgy kellett felnőnie, hogy hiányzott neki az apai szeretet, a gondoskodás.
Amikor próbáltam anyukámmal beszélni, azt mondta, hogy apukám kitagad, ha ezt nála szóba hozom, így érthető módon egy idő után ez a téma lekerült a napirendről. Féltestvéremmel az internetnek hála, tudom a kapcsolatot tartani, igaz, nem túl intenzíven.
Azt hiszem, hogy egy mediátor jól jött volna azokban az években! Gondolom nemcsak az én családomban fordulnak elő ilyen esetek, de talán ha leírnál egy-két megoldási javaslatot, azzal sok olvasónak tudnánk segíteni! További sok sikert és jó cikkeket kívánok!
Szia: Laci”
Szia Laci!
Köszönöm, hogy megosztottad velem a 20 éven át tartó családi titkot, amelynek kitudódása neked (is) nagy fájdalmat okozhatott. Azt gondolom, a családi titkok nemhogy senkinek nem használnak, hanem kifejezetten ártanak: mérgezik a szívet és a családi kapcsolatokat!
Igen, mediációra nagy szükség lett volna – több szituációban és különböző személyek között is. Egyrészt édesapád és az ő 1. felesége között annak során, amikor a köztük levő kapcsolat elmérgesedett, majd az elválásuk után, tehát amikor édesapádnak kapcsolatot kellett volna fenntartania a féltestvéreddel (mert a leveledből úgy veszem ki, hogy ők teljesen eltávolodtak egymástól); másrészt édesapád és a felnőtt féltestvéred között; továbbá lehetett volna édesapád és édesanyád között is; nem szólva a te és a féltestvéred kapcsolatáról! Közöttetek még most is létrejöhetne a mediáció, bár nyilván a tüske és a konfliktus nem közöttetek van. Ti azzal, ha időről-időre találkoztok, beszélgettek, szép lassan megismeritek egymást, azzal létesíthettek és tarthattok fenn kapcsolatot egymással. Ennyi év kihagyás után azonban nem hiszem, hogy édesapád és a féltestvéred mély érzelmi kapcsolatot tudna kialakítani és ápolni.
Habár azt mindnyájan tudjuk, hogy a megbocsátásnak micsoda ereje van; és azt is, hogy a remény hal meg utoljára…
Rita mediátor
ÖRÖKLÉSI VITA SORÁN MEDIÁCIÓ?
2013 február 5. | Szerző: Rita
„Kedves Rita!
Kérem, engedje meg, hogy megosszam önnel egy olyan emlékemet, amelyet az Ön utóbbi írása ébresztett fel bennem:
Édesapám lassan 15 éve nincs már közöttünk, így talán nem fogja bánni, ha elmesélem az ő történetét. Szüleivel és nővérével együtt nőtt fel szép családban, majd felnőttként „kirepülve a fészekből” önálló életet kezdett. Ennek részeként haláláig ápolta egyik idős rokonát, aki nála lakott, vele élt az utolsó pillanatig. Amikor meghalt, apám úgy érezte, hogy a hagyaték jelentős része őt illeti mivel sokat küzdött az idős néni ápolásával. Nővére szintén részt kért a hagyatékból. A vita közöttük egyre erősebb lett!
Aztán egy napon beütött a mennykő. Az egyik utolsó elosztásra váró darab egy kicsi előszobaszőnyeg volt. Ezt mind a ketten a magukénak akarták, azonban a nővére volt az erősebb és kitartóbb ő vitte magával a szőnyeget. A vita hevében olyanokat mondtak egymásnak, amelyet valószínűleg nem kellett volna, így a két testvér között megszűnt mindenféle kapcsolat. Életük hátralévő részében nem beszéltek többet egymással. Néha összefutottak szüleik sírjánál, de igyekeztek egymást elkerülni. Én nem is ismertem a nővérét, soha nem találkoztam vele.
Apám azon a napon bánta meg a makacsságát, amikor becsöngetett a postás és a kezébe adta a nővére gyászjelentését. Akkor sokat és hosszan sírt!
Így utólag azt gondolom, hogy ha akkor a szőnyeg mellett megjelenik egy mediátor és segít a két ember között fellángolt vita elcsendesítésében, akkor nemcsak apám, de sok mindenki más élete is másként alakult volna!
Köszönöm, hogy soraimat elolvasta! Üdvözlettel: Gábor”
Kedves Gábor!
Mivel Ön a nyilvánossághoz (is) szánta levelét, engedje meg, hogy azon keresztül válaszoljak rá – megköszönve megtisztelő bizalmát. Levelét olvasva első gondolatom az, hogy a jog és az erkölcs sajnos sokszor nem ugyanazt az „útmutatást” nyújtja, nem fedi mindig egymást – úgy ahogy az igazságszolgáltatás is tulajdonképpen jogszolgáltatás. (A bírók tehát valójában nem igazságot szolgáltatnak, hanem az éppen hatályban levő jogszabályok alapján kell dönteniük, valamiben még mérlegelési joguk sincs.) Jelen esetben gondolok most arra, hogy egyenesági öröklés esetén – a levélből nem derül ki, hogy az ápolt idős rokon kije volt az ön édesapjának, tegyük fel, hogy felmenője, és rajta, illetve a levélben említett nővéren kívül más nem minősült törvényes örökösnek – a jog szerint mindkettő leszármazónak (a testvéreknek) ugyanannyi jár a hagyatékból. Édesapjának annak idején persze lehetősége lett volna tartási szerződést kötni az ápolt személlyel, és akkor a hagyatékból őt nagyobb rész illethette volna; vagy az ápolt végrendeletben juttathatott volna nagyobb részt neki. Ez nyilvánvalóan nem történt meg, ezért nem volt „tiszta” a helyzet az ápolt halálakor. Ezért aztán mindnyájan érezzük, hogy erkölcsileg nem helyes, nem igazságos, hogy a nővér ugyanannyit kapott, mint az ön édesapja. Ez a jogi része a történetnek.
Ami a mediációs részét illeti, igen, azt gondolom, nagy szükség lett volna annak idején, vagy bármikor később is (mert ugye, évek teltek el teljes elszakítottságban) mediátorra, bár itt felmerül a szülők felelőssége is – amennyiben még éltek a „testvér-hidegháború” idején. Én ugyanis biztosan nem hagynám – akkor sem, ha már felnőtt korúak –, hogy gyermekeim így elszakadjanak egymástól, az örök haragot válasszák ahelyett, hogy egyenesen, nyíltan kommunikálnának egymással. Hiszen éppen a testvérek azok, akik annyira jó (lenne), ha egész életükben számíthatnak (számíthatnának) egymásra, akkor is, amikor a szüleik már nem élnek!
Persze tudom, hogy felnőttként sajnos nagyon sokan nincsenek jó viszonyban a testvérükkel, ami valószínűleg abból adódhat, hogy gyermekként sem voltak igazán jó testvérek. Meggyőződésem, hogy legnagyobb részt a szülőkön – a szülői nevelésen, viselkedésen, hozzáálláson, szereteten, stb. – múlik, hogy gyermekeik jó testvérek lesznek-e, és később érzik-e, átörökítik-e, hogy milyen nagy ereje van a családi kötelékeknek!
Igen, ezekben az esetekben is jó lenne, ha a felek mediátorhoz fordulnának, hiszen alapvető igénye valamennyiünknek, hogy kapcsolataink rendben és tisztázottak legyenek! A legjobb hír talán az, hogy szemben egy jogvitával – ahol kizárólag a jogok és kötelezettségek számítanak -, a mediáció során a felek igények és érdekek mentén igyekeznek megállapodást kötni egymással.
OLVASÓI LEVELEK AZ ELVESZETT KAPCSOLATOK FELKUTATÁSA CÍMŰ BEJEGYZÉSEMRE
2013 január 30. | Szerző: Rita
Múltkori – Újévi fogadalom: elveszett(nek) hitt kapcsolatok felkutatása címet viselő – blogbejegyzésemre reagálva többen megkerestek, hogy elmeséljék történetüket. Kérésükre természetesen nem hozom azokat nyilvánosságra, viszont fontosnak tartok néhány dolgot azokból kiemelni, bizonyos tanulságokat levonni.
Volt egy lány – nevezzük Lucának – aki megírta, hogy igen, próbálta felvenni a kapcsolatot egy számára fontos személlyel, aki azonban nem vette fel a telefonját, így végül levelet írt neki. Luca a levélben „kibeszélte magából” a kapcsolatuk megszakadása miatti fájdalmát, így tudott könnyíteni a lelkén. Egyelőre a másik nem jelentkezett, Luca azonban nem adja fel a reményt. Én azt válaszoltam neki, igazából az a barátságuk fokmérője, ha jelentkezik (és az is, ha nem) a másik. Ha sikerül kibeszélniük a problémájukat, akkor sikerül ott folytatniuk, ahol abbahagyták; akkor ez a barátság mélyebb szintre lép és rájön mindkét fél, hogy mindig számíthatnak egymásra! Azt hiszem, mindannyian ilyen barátságokra vágyunk! De ezért tenni kell – éppen úgy, mint párkapcsolatainkért! Ha azonban nem jelentkezik a barátnő, az ezzel járó terhet már neki kell cipelnie tovább, Luca mindent megtett a kapcsolatuk megmentéséért. És, ugye tudjuk, hogy mindennek megvan a maga ideje; néha egy-egy barát elengedésének is…
Egy másik nő – nevezzük Évának – azt írta, hosszas tépelődés után úgy döntött, mégsem tesz semmit, csak vár – a másikra. Azóta már több év (!) eltelt, és sem ő, sem a másik nem lépett. Azt írja Éva, hogy nagyon gyakran eszébe jut a barátnője, de most már úgy érzi, annyi idő múlt el, hogy ciki lenne, ha éppen most jelentkezne. Viszont a tüske és a „mi lett volna, ha”-érzés benne van. Én azt tanácsoltam, mivel a mai napig ennyire bántja, a sok eltelt idő dacára ragadjon tollat (billentyűzetet), és írja meg neki, még mindig mennyire fontosnak tekinti a kapcsolatukat, az együtt töltött időt. Valószínűleg egyébként a barátnője ugyanolyan rosszul érzi magát a megoldatlan helyzet miatt…
Tapasztalatom szerint a problémák vagy csupán félreértésen alapulnak, vagy mivel mindnyájan mások vagyunk, egyszerűen másképpen érzünk, látunk bizonyos dolgokat. És ha ezt akkor, amikor kialakul, történik (stb.) nem beszéljük át/ki, akkor jöhetnek a sérelmek és az egymásra mutogatás. Kényesebb kérdés, ha az eltávolodás azért következik be – és ez is igen gyakori – mert az egyik fél féltékeny/irigy a másik életvitelére, párkapcsolatára, üzleti vagy egyéb sikerére, stb. Azt gondolom, ha mindkét félnek magas az érzelmi intelligenciája és fontosnak tartják egymás barátságát, akkor ez a konfliktushelyzet is feloldható. Például úgy, hogy akire féltékeny az illető, elmondja, hogy neki is van – és nem egy – legyőzendő nehézség, megoldandó probléma az életében, van sok gyenge pontja, hiszen egyikünk sem tökéletes; tehát korántsem olyan fényes az élete, mint amilyennek a barátnő számára tűnik. Sajnos sok barátság vagy annak induló kapcsolat pont az egymás iránti féltékenység miatt hamvad el.
Hiszem, hogy hosszantartó barátságokat, mély emberi kapcsolatokat úgy lehet fenntartani, ápolni, ha egyenesek, őszinték vagyunk egymáshoz, nem félve attól, hogy „kiadjuk” magunkat. A barátság ugyanis éppen attól barátság, hogy nem csak jóban, könnyedségben, vidámságban vagyunk együtt – pontosan úgy, mint a házasságban! – hanem a rosszabb időkben is, sőt, hogyha olyan változást észlelünk a másikban, ami szerintünk nem jó irányba mutat, azt is nyugodt szívvel elmondhassuk neki – ki mondaná neki, ha nem mi, a barátai?! – anélkül, hogy megsértődne. Természetesen ez fordítva is igaz: nekünk is nyitottnak kell lenni, ha a másik kritizál bennünk ezt-azt. Így lesz az egész kapcsolatnak megtartó ereje; ettől (sz)épül a személyiségünk és mélyül a kapcsolatunk!
Bátorítok tehát továbbra is mindenkit, hogy ne a másikra várjon, hogy kezdeményezzen, hanem tegye meg Ön, kedves Olvasó, az első lépést, ha eltávolodtak egymástól. Az viszont, ha a másik fél nem válaszol a megkeresésére, akkor sajnos megkérdőjelezhető a kapcsolat maga..
Amennyiben Ön, kedves Olvasó, vár egy kezdő lökésre vagy úgy érzi, kettesben nem tudnak túljutni a problémán, még mindig segíthet a mediáció!
ÚJÉVI FOGADALOM: ELVESZETT(NEK HITT) KAPCSOLATOK FELKUTATÁSA
2013 január 23. | Szerző: Rita
2013. január: elkezdődött az új év.. Sőt, mindjárt vége az 1. hónapnak! Bizonyára sokan megfogadtak valamit még szilveszter éjszakáján, már csak szokásból vagy fogadásból is.
Olyan kíváncsi lennék, fogadott-e valaki meg olyat, hogy idén „felülvizsgálja és ráncba szedi” a kapcsolatait; azaz felkeresi azokat, akiket ő megbántott az elmúlt évek során, vagy akikkel valamilyen oknál fogva megszakadt a kapcsolata, vagy akikkel még a felmenői vesztek össze, de igazából már senki nem emlékszik, hogy miért, mégis a felmenők generációkon keresztül örökítik tovább a „haragudni kell az illetőre” – érzést. Azt hiszem, mindnyájan ismerünk olyat, aki már látott olyat J, akinek vannak olyan családtagjai, akik között ilyen körülmények között szakadt meg a kapcsolat évek vagy akár évtizedek óta… Milyen szomorú ez!
Nos, nekem van egy barátnőm, aki elhatározta, hogy 2013 első hónapjaiban felkeresi az elveszett(nek hitt)/rég nem látott barátait, rokonait! Én szívből gratuláltam neki. Ehhez kell egy jó adag elhatározás, bátorság, a szó jó és nemes értelmében vett alázat, képesség az őszinte bocsánatkérésre és a megbocsátásra. Ha belegondolunk, olyan egyszerű(nek tűnik): felkeresni az illetőt – ami a mai kor kommunikációs eszközeivel igazán bagatell feladat –, megbeszélni vele egy találkozót – vagy egyszerűen beállítani hozzá – , és annyit mondani például: ide figyelj, annyira sajnálom, hogy ilyen régóta nem találkoztunk, nekem hiányoztál, szeretném, ha ez mostantól máshogy lenne! Persze, nyilván nem minden szituáció, élethelyzet ilyen egyszerű vagy nem minden sérelem könnyen megbocsátható, de az a tapasztalatom, hogy sokszor mi, emberek bonyolítjuk agyon a dolgokat és gondolunk bele akár olyasmit is a szituációba vagy a másik ember fejébe, amit ő tulajdonképpen egyáltalán nem úgy gondolt, érzett. Hasonlóan a vígjátékokhoz, sokszor a való életben is csak kommunikációs félreértésből indul a konfliktus, a sértettség, ami aztán tart(hat) beláthatatlan ideig.
Azt gondolom, a barátnőm mindenképpen nyerni fog: nem csak tapasztalatot, hanem legjobb esetben magát az elveszettnek hitt kapcsolatot, „rosszabb” esetben csupán lelki békét, ha valamiért a megkeresett fél nem reagálna pozitívan az ő közeledésére, de akkor már barátnőm könnyebben el tudja engedni az ismerősét, az akkor már nem az ő terhe lesz. Ha bocsánatot kért, már az sem rajta múlik, hogy az illető megbocsát-e; ő megpróbálta őszintén rendezni a múltat. És ez a lényeg!
Egyébként pedig, az ilyen esetekben is nagyon jó megoldás a mediációt választani, főként akkor, ha a felek évek óta haragban vannak vagy egyébként nem állnak szóba egymással, és esetleg van egy félelem az egyik vagy mindkét félben, hogy mindehhez mit fog szólni a másik, hogy fog viselkedni, stb.
Ha Önök kerültek már ilyen szituációba és szeretnék elmesélni, mi történt; vagy szeretnék rendezni sérelmet szenvedett kapcsolataikat, írjanak bátran a blog@fazekasrita.hu emailcímemre! Kíváncsian várom leveleiket!
ÚJ UTAK AZ ISKOLAI KONFLIKTUSOK KEZELÉSÉBEN – 2. rész
2013 január 10. | Szerző: Rita
Milyen alternatív vitarendező módszerek vannak/lehet(né)nek tehát a pedagógusok kezében az agresszióra válaszul? És mitől alternatív? Attól, hogy a felek a fegyelmi, bírósági (hatósági) eljárás helyett vagy esetleg amellett alkalmazzák.
Azt gondolom, az első és legfontosabb, hogy a konfliktus keletkezésekor a pedagógus hajlandó legyen/belső motivációja legyen arra, hogy a hagyományos büntetési eszközök (intő, figyelmeztetés, kiközösítés, elbocsátás) helyett egész más utat válasszon a vita feloldására. Ezt kívülről ráerőltetni senkire nem lehet. Persze az iskola vezetőségének álláspontja, pedagógusaik ezirányú képzésekre küldése nyilván mértékadó. Előfordulhat, hogy a fiatal, pályakezdő pedagógusok számára könnyebben fog menni a szemléletváltás, hiszen még nincsenek berögzült válaszreakcióik és tapasztalataik az agresszióra viszonyulásra, és jó esetben még lelkesek is, tehát nyitottak minden újra, másra, mint amit eddig láttak vagy amit eddig tanultak. Másrészről azonban nekik is van egy addigi életútjuk, addigra kialakult szemléletük, amelyből esetleg ugyanúgy hiányzik – mivel nem ismerik – az alternatív konfliktusfeloldás mint módszer használata, mint tapasztaltabb kollégáik szemléletéből és eszköztárából. De jó lenne az OFI projektjét kiterjeszteni minél több – és nem csak szakképző – iskolára; illetve minél több iskolában bevezetni egy-egy alternatív vitarendezési eljárást, mint például a mediációt és a resztoratív eljárást.
1. Mediáció (közvetítés): erről a módszerről szól alapvetően a blogom, úgyhogy hosszan ezt most nem taglalnám. A lényege röviden az, hogy az ebben az eljárásban önkéntesen résztvevő felek egy pártatlan közvetítő (mediátor) segítségével igyekeznek a konfliktusukat saját maguk rendezni – elkerülve a hosszú és költséges bírósági eljárást. Célja egy, mindkét fél szempontjából „elég jó” megállapodás létrehozása.
Tipikus esetek az iskolai konfliktusok köréből:
tanár-diák közötti – például sorozatos késésből, illetve egyéb magatartásproblémákból adódó – konfliktusok;
tanár-tanár közötti – például oktatási, nevelési módszerkülönbségekből adódó – összetűzések;
tanár-szülő közötti – a gyermek iskolai viselkedéséből, hozzáállásából kiinduló – konfliktusok.
2. Resztoratív (helyreállító) eljárás: általában normaszegés, károkozás esetén javasolt alternatív vitarendezési eljárás, amelynek során a sérelemben érdekelt összes résztvevő összeül, és az ún. facilitátor vezetésével a felek együttesen találják meg a válaszokat. A célja az, hogy az elkövetőt a közösség ne vesse ki magából, ne közösítse ki, hanem az elkövető érezve a közösség megtartó erejét és belátva tette súlyát, illetve annak következményeit, felelősségteljesen reagáljon, bocsánatot kérjen, és hozza helyre/tegye jóvá a hibát (normasértést). Alapelve: nem az elkövetőt mint embert, hanem a tettét ítélik el.
Tipikus esetek: diák-diák közötti – verekedéssé fajuló – konfliktusok;
tanár-diák közötti – károkozás (rongálás) miatti – konfliktusok.
Tipikus kérdések: Mi történt? Kit és hogyan érintett? Mit kellene tenni ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?
Nyilván a két eljárás nem válik el élesen egymástól, sőt, van, amikor együtt alkalmazandó (ld. büntetőjogi mediáció körébe tartozó resztoratív mediáció). A cél ugyanaz: a jövőbeli közös együttműködés reményében a hagyományos – bírósági, hatósági – eljárások helyett alternatív módon megoldás(oka)t találni a problémáikra, nem kívülről/felülről érkező eszközökkel, hanem az érdekeltek aktív bevonásával!
Kedves Olvasóim!
2013 május 11. | Szerző: Rita
Amennyire az időm engedi, majd olvasom a leveleket és igyekszem azokra válaszolni is a lehető legnagyobb felkészüléssel!
Mindenkinek szép napokat kívánok!
Rita mediátor
Oldal ajánlása emailben
X