SIKERTELEN MEDIÁCIÓ, VAGY MÉGSEM?!

2014 január 31. | Szerző: Rita

A minap azzal ültem le a gép elé, hogy egy sikertelen mediációról (amelynek a végén nem jött létre a megállapodás) számoljak be kedves Olvasóimnak, ami ráadásul rendhagyó módon történt – nem egy asztal köré ülve, hanem 2 országban, 3 különböző helyszínen, e-mailváltásokkal.

A történet, sajnos, nem egyedi: a közjegyző irodájában egy öröklési – ingatlannal kapcsolatos – vita során úgy állt fel a 3 lánytestvér közül az egyik (aki külföldön él) az asztaltól, hogy ő most már soha többet nem kívánja látni a másik kettőt. A jelenet elég durvára sikeredett, szidalmazta nem csak a testvéreit, hanem az őket képviselő ügyvédet is. A Magyarországon élő testvérek kerestek meg azzal, hogy mivel ők sem kívánnak többé beszélni nővérükkel, közvetítsek közöttük, mert ők mihamarabb rendezni kívánják a megörökölt ingatlan – ami egyébként egy „erősen” felújításra szoruló másfél szobás régi társasházi lakás – jogi sorsát, más szóval a közös tulajdont akarják mielőbb megszüntetni.

Elkezdődött a hosszas levelezgetés, írtam hol az egyik, hol a másik nővérnek, közvetítve a véleményeket – időnként finomítva a levelek stílusán – egyszóval próbáltam közelíteni az álláspontokat. A véleménykülönbség fő oka az volt, hogy a külföldön élő nővér egy igen magas összegben határozta meg a vételárat, amelyért szerinte el lehet és el kell adni a lakást. Hiába mondogatta a két itthon maradt testvér – akik már utánanéztek az adott ingatlanpiaci körülményeknek, sőt szakértői véleményt is készíttettek –, hogy ennyi pénzért nem lesz rá vevőjelölt sem. A harmadik testvér egyszerűen nem volt hajlandó megérteni, hogy végső soron egy ingatlan annyit ér, amennyiért megveszik (nem, amit elképzelünk róla, vagy amennyiért esetleg néhány évvel ezelőtt elkelt volna…). Nyilván mindegyiküknek az az érdeke, hogy a lehető legmagasabb áron adják el, de ha egyszer senki nem érdeklődik ilyen áron a lakás után, akkor muszáj lejjebb vinni a vételárat. Hosszas magyarázataim ellenére a külföldön élő nővér kötötte az ebet a karóhoz, azt írta, hogy persze, ő meg akar egyezni, de valójában mégsem engedett semmit; végül a legutolsó levelében annyit közölt velem, hogy üzenjem meg a húgainak, hogy maradjon a bíróság, az döntsön – helyettük és felettük (teszem én hozzá)!

A két másik nővér érthető módon igen feldúlt állapotba került, amikor elolvasták ezt az egyetlen pattogós mondatot.

Én is nagyon sajnáltam, hogy végül kudarcba fulladt a megállapodás létrehozását célzó igyekezetem.

Szóval, gondoltam, megírom e sikertelen történetet, hogy ilyen is van (hogyne lenne), ilyet is le kell írni… Kerestem magamban a kudarc okait, nyilván a távolság is a siker ellen hatott, de nem(csak) erre akarom fogni. Igenis van olyan, amikor egész egyszerűen semmilyen eszközzel nem lehet valamelyik felet kimozdítani megkövesedett álláspontjából. És legyünk őszinték: a sikeres mediációhoz bizony szükség van a felek részéről nemcsak értelmi, de érzelmi intelligenciára is!

 

Itt tartottam elmélkedésemben, amikor – láss csodát! – ma megnyitva a postafiókomat, 2 hónap elteltével, egy rövid üzenetet kapok a külföldön élő nővértől: hozzájárul ahhoz, hogy azért az összegért hirdessék meg a húgai az ingatlant, amennyiért ők eddig is hirdették volna! 🙂

Mit lehet erre mondani?! Úgy tűnik, még abban az esetben is meg kell próbálni mediálni a felek között, amikor látszólag nincs semmi értelme, mert időnként ülepednie kell az infónak és a lehetséges alternatíváknak a fejekben! Egyszerűen most ért be… 🙂