SIKERTELEN MEDIÁCIÓ, VAGY MÉGSEM?!

2014 január 31. | Szerző: Rita

A minap azzal ültem le a gép elé, hogy egy sikertelen mediációról (amelynek a végén nem jött létre a megállapodás) számoljak be kedves Olvasóimnak, ami ráadásul rendhagyó módon történt – nem egy asztal köré ülve, hanem 2 országban, 3 különböző helyszínen, e-mailváltásokkal.

A történet, sajnos, nem egyedi: a közjegyző irodájában egy öröklési – ingatlannal kapcsolatos – vita során úgy állt fel a 3 lánytestvér közül az egyik (aki külföldön él) az asztaltól, hogy ő most már soha többet nem kívánja látni a másik kettőt. A jelenet elég durvára sikeredett, szidalmazta nem csak a testvéreit, hanem az őket képviselő ügyvédet is. A Magyarországon élő testvérek kerestek meg azzal, hogy mivel ők sem kívánnak többé beszélni nővérükkel, közvetítsek közöttük, mert ők mihamarabb rendezni kívánják a megörökölt ingatlan – ami egyébként egy „erősen” felújításra szoruló másfél szobás régi társasházi lakás – jogi sorsát, más szóval a közös tulajdont akarják mielőbb megszüntetni.

Elkezdődött a hosszas levelezgetés, írtam hol az egyik, hol a másik nővérnek, közvetítve a véleményeket – időnként finomítva a levelek stílusán – egyszóval próbáltam közelíteni az álláspontokat. A véleménykülönbség fő oka az volt, hogy a külföldön élő nővér egy igen magas összegben határozta meg a vételárat, amelyért szerinte el lehet és el kell adni a lakást. Hiába mondogatta a két itthon maradt testvér – akik már utánanéztek az adott ingatlanpiaci körülményeknek, sőt szakértői véleményt is készíttettek –, hogy ennyi pénzért nem lesz rá vevőjelölt sem. A harmadik testvér egyszerűen nem volt hajlandó megérteni, hogy végső soron egy ingatlan annyit ér, amennyiért megveszik (nem, amit elképzelünk róla, vagy amennyiért esetleg néhány évvel ezelőtt elkelt volna…). Nyilván mindegyiküknek az az érdeke, hogy a lehető legmagasabb áron adják el, de ha egyszer senki nem érdeklődik ilyen áron a lakás után, akkor muszáj lejjebb vinni a vételárat. Hosszas magyarázataim ellenére a külföldön élő nővér kötötte az ebet a karóhoz, azt írta, hogy persze, ő meg akar egyezni, de valójában mégsem engedett semmit; végül a legutolsó levelében annyit közölt velem, hogy üzenjem meg a húgainak, hogy maradjon a bíróság, az döntsön – helyettük és felettük (teszem én hozzá)!

A két másik nővér érthető módon igen feldúlt állapotba került, amikor elolvasták ezt az egyetlen pattogós mondatot.

Én is nagyon sajnáltam, hogy végül kudarcba fulladt a megállapodás létrehozását célzó igyekezetem.

Szóval, gondoltam, megírom e sikertelen történetet, hogy ilyen is van (hogyne lenne), ilyet is le kell írni… Kerestem magamban a kudarc okait, nyilván a távolság is a siker ellen hatott, de nem(csak) erre akarom fogni. Igenis van olyan, amikor egész egyszerűen semmilyen eszközzel nem lehet valamelyik felet kimozdítani megkövesedett álláspontjából. És legyünk őszinték: a sikeres mediációhoz bizony szükség van a felek részéről nemcsak értelmi, de érzelmi intelligenciára is!

 

Itt tartottam elmélkedésemben, amikor – láss csodát! – ma megnyitva a postafiókomat, 2 hónap elteltével, egy rövid üzenetet kapok a külföldön élő nővértől: hozzájárul ahhoz, hogy azért az összegért hirdessék meg a húgai az ingatlant, amennyiért ők eddig is hirdették volna! 🙂

Mit lehet erre mondani?! Úgy tűnik, még abban az esetben is meg kell próbálni mediálni a felek között, amikor látszólag nincs semmi értelme, mert időnként ülepednie kell az infónak és a lehetséges alternatíváknak a fejekben! Egyszerűen most ért be… 🙂

ÖRÖKLÉSI VITA SORÁN MEDIÁCIÓ?

2013 február 5. | Szerző: Rita

„Kedves Rita!

Kérem, engedje meg, hogy megosszam önnel egy olyan emlékemet, amelyet az Ön utóbbi írása ébresztett fel bennem:

Édesapám lassan 15 éve nincs már közöttünk, így talán nem fogja bánni, ha elmesélem az ő történetét. Szüleivel és nővérével együtt nőtt fel szép családban, majd felnőttként „kirepülve a fészekből” önálló életet kezdett. Ennek részeként haláláig ápolta egyik idős rokonát, aki nála lakott, vele élt az utolsó pillanatig. Amikor meghalt, apám úgy érezte, hogy a hagyaték jelentős része őt illeti mivel sokat küzdött az idős néni ápolásával. Nővére szintén részt kért a hagyatékból. A vita közöttük egyre erősebb lett!

Aztán egy napon beütött a mennykő. Az egyik utolsó elosztásra váró darab egy kicsi előszobaszőnyeg volt. Ezt mind a ketten a magukénak akarták, azonban a nővére volt az erősebb és kitartóbb ő vitte magával a szőnyeget. A vita hevében olyanokat mondtak egymásnak, amelyet valószínűleg nem kellett volna, így a két testvér között megszűnt mindenféle kapcsolat. Életük hátralévő részében nem beszéltek többet egymással. Néha összefutottak szüleik sírjánál, de igyekeztek egymást elkerülni. Én nem is ismertem a nővérét, soha nem találkoztam vele.

Apám azon a napon bánta meg a makacsságát, amikor becsöngetett a postás és a kezébe adta a nővére gyászjelentését. Akkor sokat és hosszan sírt!

Így utólag azt gondolom, hogy ha akkor a szőnyeg mellett megjelenik egy mediátor és segít a két ember között fellángolt vita elcsendesítésében, akkor nemcsak apám, de sok mindenki más élete is másként alakult volna!

Köszönöm, hogy soraimat elolvasta! Üdvözlettel: Gábor”

 

Kedves Gábor!

Mivel Ön a nyilvánossághoz (is) szánta levelét, engedje meg, hogy azon keresztül válaszoljak rá – megköszönve megtisztelő bizalmát. Levelét olvasva első gondolatom az, hogy a jog és az erkölcs sajnos sokszor nem ugyanazt az „útmutatást” nyújtja, nem fedi mindig egymást – úgy ahogy az igazságszolgáltatás is tulajdonképpen jogszolgáltatás. (A bírók tehát valójában nem igazságot szolgáltatnak, hanem az éppen hatályban levő jogszabályok alapján kell dönteniük, valamiben még mérlegelési joguk sincs.) Jelen esetben gondolok most arra, hogy egyenesági öröklés esetén – a levélből nem derül ki, hogy az ápolt idős rokon kije volt az ön édesapjának, tegyük fel, hogy felmenője, és rajta, illetve a levélben említett nővéren kívül más nem minősült törvényes örökösnek – a jog szerint mindkettő leszármazónak (a testvéreknek) ugyanannyi jár a hagyatékból. Édesapjának annak idején persze lehetősége lett volna tartási szerződést kötni az ápolt személlyel, és akkor a hagyatékból őt nagyobb rész illethette volna; vagy az ápolt végrendeletben juttathatott volna nagyobb részt neki. Ez nyilvánvalóan nem történt meg, ezért nem volt „tiszta” a helyzet az ápolt halálakor. Ezért aztán mindnyájan érezzük, hogy erkölcsileg nem helyes, nem igazságos, hogy a nővér ugyanannyit kapott, mint az ön édesapja. Ez a jogi része a történetnek.

Ami a mediációs részét illeti, igen, azt gondolom, nagy szükség lett volna annak idején, vagy bármikor később is (mert ugye, évek teltek el teljes elszakítottságban) mediátorra, bár itt felmerül a szülők felelőssége is – amennyiben még éltek a „testvér-hidegháború” idején. Én ugyanis biztosan nem hagynám – akkor sem, ha már felnőtt korúak –, hogy gyermekeim így elszakadjanak egymástól, az örök haragot válasszák ahelyett, hogy egyenesen, nyíltan kommunikálnának egymással. Hiszen éppen a testvérek azok, akik annyira jó (lenne), ha egész életükben számíthatnak (számíthatnának) egymásra, akkor is, amikor a szüleik már nem élnek!

Persze tudom, hogy felnőttként sajnos nagyon sokan nincsenek jó viszonyban a testvérükkel, ami valószínűleg abból adódhat, hogy gyermekként sem voltak igazán jó testvérek. Meggyőződésem, hogy legnagyobb részt a szülőkön – a szülői nevelésen, viselkedésen, hozzáálláson, szereteten, stb. – múlik, hogy gyermekeik jó testvérek lesznek-e, és később érzik-e, átörökítik-e, hogy milyen nagy ereje van a családi kötelékeknek!

Igen, ezekben az esetekben is jó lenne, ha a felek mediátorhoz fordulnának, hiszen alapvető igénye valamennyiünknek, hogy kapcsolataink rendben és tisztázottak legyenek! A legjobb hír talán az, hogy szemben egy jogvitával – ahol kizárólag a jogok és kötelezettségek számítanak -, a mediáció során a felek igények és érdekek mentén igyekeznek megállapodást kötni egymással.